álomblog

Nem is tudom. Nincs kedvem írni.

Szombatra

Egy gyermekmesét álmodtam össze. Tündérnép exodusáról szól. Gyümölcsökön élnek és vidámak. Nálam még ez is ironikusan giccsesre sikerült. A tengeren vándorolnak szigetről szigetre, és fő ellenségeik - a goblinok - üldözik őket, akik el akarják lopni a ruháikat. Erre egyszer már sor került a múltban, ezért életre hívtak egy varázslatot. Ez a varázslat védi meg a ruhákat.

Ez ugyanis egy formát jelent, egy alakot. Olyan mint egy stilizált repülő felülnézetből. Ez az alak körvonalakkal rendelkezik, és benne úsznak a ruhák. A körvonalak miatt nem tudnak szétszóródni, s ahogy a forma követni a tündérnépet, úgy a ruhák is úsznak utánunk. A felhők közül nézve olyan, mintha az egész mozgásban lenne. Pasztellsárga, zöld és kék színekben tündököl. Organikus látványt nyújt. Néha még táncol is kicsit, vagy bukfencezik egyet a víz alatt.

Tetszik.

Péntekre.

Ketten érkezünk a náci németországba. Álruhában, hiszen Hitler legújabb tankját jöttünk kikémlelni. Én John Cleesnek öltöztem homokszínű tweedzakóban, társam David Attenboroughnak szafari kalappal. Tökéletes álca, hisz nyilvánvalóan két brit semmi feltűnést nem fog kelteni.

Fura egy hely ez a náci németország. Az új csodatankot egy múzeumban állítják ki, így csak jegyet kell váltanunk, és a tárlaton csinálni egy-két jó fotót. Megvessszük a jegyet, és a tömeggel elvegyülve beállunk a sorba.

- Önök igen szerencsések, hölgyeim és uraim - közli egy teremőr - Önöket személyesen Hitler fogja körbevezetni!

No, már csak ez hiányzott. Hitler befut, és peckesen lépdelve haladni kezd teremről teremre. Járása is igen komikus, német akcentussal beszélt angolja pedig egyenesen kacarászásra késztet.

Odaérünk a tankhoz. Nagy és méltóságteljes fémszörny.

- Ez a tankunk Liebe Menschen csak az eredeti tökéletes mása! Ez itt viszont szappanból készült!

Minden látogató nagy csodálattal hallgatja a Führert és elismerően bólogat. Aztán átlépdelnek a másik terembe. Mi még maradni próbálunk egy keveset, néhány jó kémfotó reményében. Társam előveszi a masinát, és hátat fordítva a válla fölött képeket próbál készíteni. A mozdulat azonban nemhogy rejtene bármit is, hanem egyenesen világgá kürtöli, hogy kémek vagyunk.

Ekkor látom amint Hitler megfordul, és rohamléptekkel visszaindul felénk. Nyelek egy nagyot.

- Herr, magán ugyanolyan tweedzakó van, mint rajtam. Nézzenek oda, még a lovaglócsizmája is pontosan olyan, mint az enyém. Volt szerencsénk már találkozni esetleg?

És tényleg. Jesszusom, mint valami rossz vicc.

- És a társa miben mesterkedik? Az csak nem egy fényképezőgép? Őrök, kérem vezessék el ezt a két embert!

 Egy börtönbe vetettek minket ahonnét csak úgy lehet szabadulni, ha az összes rab együttes erővel koncentrál a szökésre. Amolyan mentális börtön. A rabok egymás melletti cellákban állnak. Az elkülönített szobák között csak vasrács feszül, a szobák egyik oldala pedig finoman lejt. Ezen a lejtőn egy hosszú gerenda pihen, amit a raboknak együttes erővel felfelé nyomva megpróbálkozhatnak a szökéssel. Ahogy mindenki elkezd koncentrálni, látni kezdek egy mozdonyt amint megindul előre a síneken. Talán ez a mozdony szimbolizálja a szökésünket. De aztán valamelyikőnk elfárad, elesik, s a mozdony visszatolat a kezdőpontjára.

Aztán valahogy mégis megszökünk. Szerzünk néhány tevét. Felcsavarjuk a turbánokat és usgyi, már nem is látjuk hátunk mögött a várost. Sziklás kősivatag veszi át a füves rétek helyét. Az út egyre meredekebbé válik, s a végén már hegyormok közt kacskaringózunk. Az ösvény legmagasabb pontja felé közelítünk, az állataink nehezen veszik a levegőt. Ekkor hangokra leszünk figyelmesek.

- Mi vagyunk a Három Királyok! - érkezik a hátunk mögül.

Visszapillantok és három cicomás alakot pillantok meg tevéken, akik egy rakéta sebességével repülnek egyenesen felénk. Aztán a következő pillanatban már a földön heverek erőtlenül. Ezek a szerencsétlen királyok felborítottak minket. A tevék is megadják magukat. Az egyik kis teve tejet próbál szopni az anyjától. Puff. Valami erő megragad minket, és visszaránt a börtönbe.

Hitler érkezik, és felvezet a magánlakosztályába. Egy széles üvegfalon keresztül jól látni a múzeum bejáratát.

- Látod, meghirdettem ezt a versenyt, de már ez sem olyan mint régen. Alig érkezik néző. És ők sem az igaziak. - mutat le a bejárathoz.

Eközben odalent régi osztálytársaim tipegnek be. Csak lányok.

- Milyen versenyről van szó?

- Autóverseny, a leglehetetlenebb járművekkel. Azért tartalak fogva, mert készítened kell neked is egy versenyautót.

Átkísérnek egy nagyobb cellába, ahol mindenféle eszköz a rendelkezésemre áll. Hosszú hosszú órákan át fúrok és faragok, mire elkészül a nagy mű.

Feláll a rajtrács, már csak én hiányzom. Diadalittasan a rajtvonalra állok, gyalogosan. A nézők nagy megrökönyödésére zsebemből egy zöldalmát rántok elő. Ebbe építettem bele ugyanis egy nyolchengeres vémotort. Elfekszem a porban, kezeimmel megragadom az almát. És hagyom hogy húzzon. Természetesen én nyerek.

És a jóslatom beigazoldott. Csütörtökre dupla álommal fordultam. Közös jellemzőjük hogy az egyes állomásokat újra el tudom helyezni és megint egy körbe rajzolhatóak. Éppúgy, mint az Invázió esetében. Sőt, további közös jellemzőjük, hogy a kör 4/5 részénél végződnek. Ez végre kézzelfogható eredmény. Kár hogy sejtelmem sincs mit jelenthet.

Győrben sétálok. Belváros. A barokk épületek megszokott látványa nyugtatóan hat rám. Mégis szokatlan a hely hangulata, fiatalok raja nyüzsög felpezsdítve az öreg házak mindennapjait. Sok a kerthelyiség, s ahogy a nap halad megállíthatatlanul a horizont felé, úgy nő az élet az útmenti fotelekben. A kapualjakban álló helyi vendőglősök görnyedt tartása, a prédára váró ragadozó sáskák pontos mása.

- Kriszitián! - dallamos női hang a vállam mögül.

Megfordulok és Nórát találom ott. Mosolyog, és kezében üveges kólát tart.

- Te meg mit keresel itt? - értetlenkedem.

- Tudod, fesztivál! -  és bár továbbra is mosolyra áll szája, úgy mered rám, mint ha egy  időgéppel kerültem volna ide.

- Sétálhatunk egyet, ha nem csinálsz semmit.

- Az ismerőseim keresem, de oké, mert úgysincsenek meg.

Elindulunk, végig a macskaköves utcán. Időközben lement a nap, és színes lampionok ülnek a teraszokon. Isszuk magunkba a hangulatot.

Átsétáljuk az egész éjszakát, holtfáradtan valami pihenőhely után nézünk. Egy kereszteződésbe érve az út tuloldalán nagy beton épületet találunk. Csupa üveg homlokzatán keresztül sok padot látunk odabent, így betérünk. A hely iskola, és épp ünnepi beszédet mond egy szigorú tekintetű tanítónő. Pulpitusról beszél, mintha ítélkezni készülne a sok megjelent nebuló fölött. Mi is kapunk egy gyilkos pillantást, miután a haccacáré már elkezdődött, nyilván későknek hisz bennünket. Nórival lepihenünk egy padon, és folytatjuk az eszmecserét. A szigorú néni egy ideig tűri a pusmogásunk, majd egy fúria dühével csattan fel:

- Mit képzelnek maguk?! Ki lesznek rúgva, de azonnal!

- Mi nem is ide járunk - kiáltjuk, és vihogva rohanunk ki.

Valahol újvárosban lehetünk, de ez a városrész még számomra is ismeretlen. Vissza akarunk jutni a belvárosba, utunkat azonban egy csupa sár építési terület állja. Olyan, mintha a Gödör teljes egészét elárasztották volna iszappal.

- Verseny! Ki ér át először? - és máris térdig a trutyiban küzdök a túloldal felé.

A sártenger azonban egyre csak nő, s a felénél már úszva haladok.

- Huhh, ez kemény.. - mondom inkább csak magamnak.

A túloldalon turisták színes kavalkádja verődött össze, és bátorító kiáltásokkal szurkolnak nekünk.

'08 Április 23. termése
ihlet: Terry Gilliam Time Bandits című filmje után álmodtam

A heti építkezés okán egyre fáradtabban zuhantam be az ágyba nap nap után. Vélhetően ennek tudható be, hogy álom nélkül maradtam a hét első felében. Hogy igazam volt-e, holnap a pihenőnapon kiderül. Addig is egy oldie.

                A társaságunk egy levegőbe vájt portálon keresztül a tengerbe csobban. Épp, mint a filmben. Cápák vagyunk, amolyan aranyos és vicces fenevadak. Köröttünk jéghegyek, fjordok. Fogalmunk sincs, hol vagyunk, abban viszont csoportunk egyetért, hogy Ausztráliába akarunk úszni. 

                Unom a határozatlanságot, így kezembe veszem az irányítást és bevezetem a többieket egy fjordba. Az ég józanítóan friss kéksége, és a jeges sziklafalak merész vonalai kiélesítik figyelmemet. A két oldalunkon futó hófödte hegyoldalak kilométeres magasságban végződnek. Hosszan haladunk befelé, mikor jobbra völgyet találok. Kiúszom egészen a partig. Próbálom a fejem minden erőmet összeszedve jobban kidugni, hogy lássak is valamit. Végre sikerül. Odakint betonkockákból kirakott hosszú út vezet be egy a hegy oldalában végződő kapuig.

                Kiugrom a partra, és a csoport régi vezetője is velem tart. A hátsó uszonyainkon szökdécselve vígan tesszük meg a távot. Odaérve a kapu felett neonfénybe öltözött BAR felirat. Belököm az ajtót. Bent alig néhány szakállas norvég halász-szerzet.  Pisilnem kell, a mosdót keresni indulok. A bár hátsó végében rá is lelek. A mostoha körülmények indokolttá teszik a zuhanyzókat is a mosdóban. A toalettre a zuhanykabinon keresztül vezet az út, megtorpanok az ajtóban, hisz nem akarok vizes lenni.  Ekkor ér oda cápatársam. Kaján vigyorral vág hátba, én pedig átbukdácsolok a zuhanyzón.

-          Gra-ha-ha-ha, hisz Te hal vagy! A halak miért ne lehetnének vizesek?

        Elvégzem a dolgom, visszatipegek a bárpulthoz. Az egyik norvég kedélyes beszélgetésbe bonyolódik velem. Barnás bőrdzsekit visel halászsapkával. Úti célunkról érdeklődik, s én zavartan vallom be, hogy sejtelmem sincs, hol vagyunk. Megmutatja a térképen Zágrábot, majd jó utat kíván.

Útnak indulunk Ausztrália felé.

Végére értem a Dexter második évadának. Szeptembertől követhetem, mint a többiek. Erőlködtem én, esküszöm, de semmi épkézlábbal nem szolgálhatok így keddre. Dexterrel álmodtam annyi szent, családi egyterűje helyett a mi Zafiránkat használta. A nap folyamán MR3 Bartók hallgatás közben beugrott még egy darabka, valami viktoriánus jelenetről sok-sok vonóssal háttérzeneként. Ez utóbbi olyanná tett, mint a szagot fogott véreb. Habzó szájjal eredtem a legapróbb részletek nyomába, de semmi. Egyszer a vadász nyer, másszor a vad.

Durva érzés, mikor egy-egy ilyen kintről érkező impulzus belekap az legbelső énem selyemszövetébe. Vagy, mint a samponosflakon hátoldalának cimkéje, amit síkos kézzel próbálok lecibálni: elég ha a körömmel beférek alá, utána már felszakad az egész. Így van ez az álmaimmal, és a módszereimmel is. Mégis, ezúttal valami félrecsúszott.

Szerencsére ma nem azt érzem, hogy ez a valami az életem lenne. Kösz, Dex!

Hétfőre

Elaludtam a számítógép mellett. Ez sült ki belőle, igazából csak egyetlen kép.

Fekszem, és képtelen vagyok megmozdulni. No nem külső erő gátol meg ebben, ez csak a hírhedt lustaságom. Ébredés utáni hullamerev állapot. Csak nem odalent, hanem itt fent az agyamban.

Pedig igazán lenne kedvem felállni innen, mert egészen különös helyen vagyok. Az ágyam aféle hatalmas királyi fekvőhely, kőből rakva, négy sarkán négy hetyke pillérrel. A baldachin hiányzik.

Hőgutát kapok, és az ágy kőlapjain táncoló vöröses fények nem rejtik véka alá az okot. Meg sem próbálok felegyenesedni a helyzetet feltérképezendő. Egy álomban innen is pontosan tudom hol vagyok.

A fekhely valaha egy szoba dísze lehetett, most azonban szabad levegőn áll. Múltjáról már csak az a lábai alatt megmaradt néhány kőlap tud valamit is. A lapok 45 fokot zárnak be az ággyal, fekete és fehér színűek váltogatják egymást.

A kőpadló az ágy körül aztán feltöredezik, és kiszikkadt vörös talaj váltja. Sziklás az egész, kész gyötrelem bármilyen növény számára. Az ég szurokfekete. Vajon éjjel van, vagy az atmoszféra teljes hiányával állok szemben?

A fények. Ó, igen. A táncoló lángnyelvek. Nos az ágytól finom lejtéssel vezet le a sziklás domboldal. Az aljában pedig ott ásítozik egy falánk kürtő, s éhségének hangot adva tűcsóvákat böfög fel. Úgy lemennék oda, szívem szerint beleugranék a vulkán gyomrába egyenest. Nem esne bajom.

De olyan jó itt az ágyban.

Vasárnapra

Az utóbbi idők legemlékezetesebb álma. Komoly erőfeszítést igényel, de remélem sikerül visszadanom a lehető legpontosabban írásban is. Hosszú cselekményként éltem meg, kicsit olyan, mint az eddigi leghosszabb álmom - amelyet nemsokára lejegyzek ide is. Közös vonásuk, hogy az egyes eseményeket - azaz  az egymást követő állomásokat - egy képzeletbeli térképen el tudom helyezni, mintha felülről szemlélném az egészet. 

Terepjáró, de nem a miénk. Marja a rozsda, a fehér festék pedig pattog le róla. Hátul órmótlan pótkerék lóg, ettől az egész autó kisebbnek hat. Apa vezet, de a többiek is itt vannak. Megállunk.

Kamera fel az égbe. Az első szembeötlő dolog a mellettünk elterülő gigantikus alakzat. Két legalább 20 méter széles vályú halad egymással párhuzamosan, focipályányi hosszúságban. A vályúk a csillogásból ítélve fémből vannak, engem speciel sütőformákra emlékeztetnek. Az egyik végüknél függőlegesen félbevágott kupola borul rájuk, mintha az időjárástól védene. Ez egy veszélyes fegyver, ami rémisztőbb mint bármi korábban. Még nincs kész, így el lehet pusztítani.

Apám közelebb lép, lehunyja a szemét majd erősen koncentrálni kezd, s az építmény romba dől.

Visszapattanunk az dzsipbe, és minnél messzebre igyekszünk.

A kép újból eltávolodik tőlünk, ezúttal még messzebb. Csak egy apró pontnak tűnünk, az autó fájdalmas lassúsággal halad innen nézve. A narrátort halljuk, aki beavat minket a részletekbe.

- A csodafegyver minden földi technikánál nagyobb erejű. Egy földi szervezet építi, de a tudás nem a földről való. Ez a szervezet most elszúrta, és a fegyver megsemmisült. De gazdái nem hagyják ezt ennyiben. Amint látható, épp érkeznek helyre tenni a dolgaikat. (kamera oldalvást fordul, és metoritokat látunk, amint vöröses csóvával köszöntik a légkört) Organikus lényekről van szó, akik már türelmetlenül várják, hogy átvehessék az irányítást. Nem fogják megmutatni magukat, az nem az Ő stílusuk. A hatalmat bábként gyakorolja majd az előbb említett szervezet.

Bár az előbb elhangzottakat a kocsiban ülve nem hallhattam, mégis reszketve veszem tudomásul a történéseket. Az elpuszított fegyver egy hatalmas tó észak-keleti  csücskében állt, most a túlparta igyekszünk nyugatról megkerülve a vizet. Ott egy nagy üdülőváros vár minket, biztonságot nyújtva amíg ki nem találjuk a következő lépést.

A tehetetlenség béklóyi az őrületbe kergetnek, mire meglátom a város határát jelző táblát. Végre. Biztonság, nyugalom, és egy meleg ágy valahol egy part menti hotelben.

És mégsem. Zavarodott tekinteteket látok a járdán sietőket fürkészve. Aztán lassítanunk kell, mígnem már csak lépésben haladunk. És ott elöl már jól kivehető egy sebtében felállított kordon a kereszteződésben. Átvették a hatalmat.

- Figyeljetek rám gyerekek. Nem lesz semmi baj. Itt a maradék euró, osszátok ketté és dugjátok el. Alsónadrág megteszi, de jobb a végbél. Szükség lesz rá, nem tudhatjuk mi jön. Most szétválunk, Ti még kiugrotok az ellenőrző pont előtt, és mindketten más úton indultok el. Majd találkozunk. - apám hangja magabiztosan cseng, nem tudom eldönteni, hogy színlelt-e.

Bár nem látom át pontosan a cselekedetei értelmét, mindent úgy teszek ahogy kéri. Elteszem a pénzt, kinyitom az ajtót és besétálok egy mellékutcába.

Mikor már elég messzire kerültem tőlük, hátamat a hideg falhoz szorítom, próbálom rendezni a gondolataimat, de a zaklatottságom paranoiával vegyül, lehetetlennél téve a nyugalmat. Azt sem tudom igazán, hogy hol vagyok, semmit sem tudok az országról. Aggódom.

Kiérek a házak sűrűjéből, és sétálok lefelé egy szélesebb főúton. A felhők lejjebb ereszkedtek, mintha össze akarnának nyomni. A levegő párásabbá vált, nehezebben is lélegzem. Esőre számítok, a szél is egyre morcosabb, megszorítom hát a csuklyámat.  Ahogy a tó felé lejtő hegyoldalon caplatok lefelé, felötlik bennem, hogy ez az egész vulkanikus eredetű lehet. Ezért szegélyezi hegyvonulat végig a tavat. Jobb oldalt aztán homokkal felszórt méretes placcot látok, a villogó fények és színes neontáblák csábító hangjának nem tudok ellenállni.

Egy leélt vursli. Itt fogok lenyugodni, határozom el. Tökéletes hely, hogy összeszedjem magam és megválaszoljam a sürgető kérdést: hová tovább? Lerogyok egy padra és gondolkodom. Aztán azon kapom magam, hogy rég nem megoldások on agyalok, hanem az egyik attrakciót vizslatom, amelyre a tobbinél jóval hosszabb sor vár. Fém színpad. A hapsi jegyet vált, felmehet az emelvényre. Egyedül van, és lehunyja szemét. A következő pillanatban a színpadot elönti hawaii homok, a hapsi már egy lehetetlenül rikítóra festett VW Transporterben feszít, a gép körül szőke szörfös lányok táncolnak. Vágymegvalósító?

Felpattanok, és visszasietek a kordonhoz. Egyenruhás alakok ellenőrzik a járműveket. Nem tudom mi történt a szüleimmel. Az egyik milicista lányhoz lépek, felteszek néhány banális kérdést. Hegyes kis fogai ragadozóként villannak ki, és kívánatosan ívelt teste sem hagy érzéketlenül. Flörtölni kezdünk, s a következő pillanatban már csak azt tudom, hogy ott sétálok közvetlenül mellette. Hozzá tartunk. Békés családiházas negyed, sok fenyőfa, éjjel. Valahogy rideg az egész, de a lány beszéde és a hangulat is valami erőltetett békességet sugároz.

Benyit egy társasház ajtaján s én hűen követem. Folyosó fabetétes falakkal. A lakásnak parányi ajtaja van. Odabent emeletes ágyak, és két másik srác a szobában.

- Most hagyjatok minket - zavarja el a fiúkat.

Egy pillanattal később már az emeletes ágy alsó szintjén fekszem hanyatt. Kezeim a lány mellén, aki felettem térdel. Fehér blúzának durva anyaga furcsa kontrasztot képez telt melleivel. Megállt az idő. Hánynom kell.

Vágás. Már egy ideje itt élek ebben a zugban. Azzal a lánnyal. Most ébredek rá, hogy ösztönösen megvédtem magam, pártfogót kerestem az elnyomóknál. Életösztön, mondhatnánk. De most már mennem kell innen..

Hallgatni való az álomhoz: She Wants Revenge - Tear You Apart

Szombatra

Utazásom során aggodalommal töltött el az álomtalanság. Hazaérve azonban megy minden a régi kerékvágásban. (remélhetőleg)

Rájövök, hogy nincs egy vasam sem. Mi lenne ha kérnék a szüleimtől? Anyámhoz fordulok, és elpanaszolom az anyagi gondomat.

- Kéne pénz.

Semmi reakció. Helyette a szobámba megy és egy ötezrest emel le a polcomról.

- Nem kapsz pénzt, de törlesztened, azt továbbra is kell.

Átsomfordálok apához.

- Kéne pénz.

- Persze fiam, én adok neked bármennyit. Mennyi kellene? 5% kamattal adom persze. - közli szívélyes mosollyal.

Dühösen caplatok vissza a szobámba. Honnan is kerítsek pénzt? Kezembe veszem a Robert Merle Francia História sorozat egyik kötetét. Vajon mennyit érhet az egész sorozat? El kell adnom. Alig fogok érte kapni valamit. Komoly dilemma.

Tegnap egy Zsófi nevű lány beszélt a Szenvedélyes Szerelem egy részletéről, innen a Merle vonatkozás. Az költekezéstől meg írtózom.

Halász Dóri a nyár hátralévő részét az USA-ban tölti. Szóljon egy álom személyesen Neki, az álom jukeboxomból. Kicsit csonka lett sajna, de nem jut több részlet az eszembe.

Egy olyan városban autózunk, amely visszatérő helyszínem, de hogy Budapestről vagy Győrről lenne szó azt megállapítani képtelen vagyok. Egy korábbi álom során buszozgatam már itt, egy alkalommal még tüntetésbe is belefutottam utcáin. Sok panelházra emlékszem. Az egész várost körgyűrű öleli. A reptér felé tartunk, s az autóban Dóri és a húgom ülnek. Mindketten a hátsó ülésen, csajosan csevegnek. A reptérnél leálló sávok és felüljárók kifürkészhetetlen dzsungelébe kerülök. Egy hirtelen bal fordulat után jobbra kanyarodok és sikerül ráállnom a városból kivezető szakaszra. A tömött utcák és a hömpölygő forgalom okozta stresszérzet lassan oszlik, így végre szusszanhatok egyet. Kényelmesen elhelyezkedem a vezetőülésben, és próbálok bekapcsolódni a hátul ülők párbeszédébe.

Ez olyan jól sikerül, hogy túlfutunk a leágazáson.

Kicsit bosszankodom, de miért is esnénk kétségbe? Csak tudnám hová megyünk...

Vasárnapra. Rövid álom, meglepően nyugodt mederben.

Épp a legnagyobb előadóból igyekszem kifelé. A sietségem talán csak színlelt, az ajtón átlépve visszafogom lépteim. Nem is rohanok sehová. Az a szocialista hangulatú barnás trutyi borít minden falszakaszt, azt hiszem ez egy gyenge kísérlet volt a fa olcsó reprodukciójára. És sötét is van. Alblakoknak nyoma sincs, épp csak a folyosó végén, azaz a szemközti falon látok fényt beáramolni. A kinti napsütés élénk, és aranyló. Hívogat kifelé.

Néhány lépés után egy ellenőrző pontba botlok. Jobb oldalamon kis emelvény. Bírói pulpitussal megegyező kinézetű. Tetején tiszteletet parancsoló öregúr trónol. Érzem benne a méltóságot amit bíróra hajazó kinézete kölcsönöz neki, s azt a lassú és alulstimulált viselkedést, ami a portásokra oly jellemző. Fel akarom dobni a napját, hadd mosolyogjon egyet. A földre hasalok, s látványosan szenvedve kúszni kezdek a három ágú forgókar felé, amin keresztül tovább lehetne haladnom. Igyekszem teljes átélésel hozni a Vietnámban harcoló dzsungelhőst. Nagyokat fújtatva átszenvedem magam a fémkarok alatt, közben cinkosul lesem a kapuőrt.

Feláll, rámmered, és dühtől vöröslő fejjel kiabálja:

- Ez nem méltó viselekedés, ezért ki lesz rúgva!

Megszeppenve várom míg megérkeznek szüleim. Az eltanácsolás körülményeit vitatják meg velük. Még mosonmagyaróvári ex-egyetemi tanár ismerősünket is magukkal hozták. Mindhármuk lekicsinylően méreget. Nem merek megszólalni, csak csöndesen meghúzom magam egy széken. Annyiszor eljátszottuk már ezt, hiába is mondanám, hogy csak mulatságból tettem amit tettem.

A szócséplés a végtelenségbe nyúlik.

Azt hiszem az egyetem szép lassan tönkre fog tenni. Legalább is torzul a személyiségem elég komolyan.

Következő bejegyzés vasárnap (álom függvényében persze). Nekem addig fesztivál.

Tegnap és ma is álmodtam, de kissé érdektelere sikeredtek.

Szintén szerdára. Azonban úgy ítéltem meg, ez az álom külön bejegyzést érdemel.

Nézem a lányt. Kacagnak a szemei, és mézédes gödrök gyűlnek az arcára, ahogy mosolyog. Igaz nem rám, hanem inkább úgy maga elé. Próbálom elfordítani a tekintetem, de nem megy. Annak ellenére, hogy egy hang ezt üvölti odabent: magam ellen vétek. Feldolgozhatatlan érzés cikázik bennem, mint egy andorid szétesés előtt közvetlen. A külső parancs és az önérdek megszüntethetetlen ellentéte.

Végre sikerül oldalvást néznem, és megállapítom, hogy egy elsötétített nézőtéren ülünk. Az első sor szakadékba veszik, a színpad úgy 20 méterrel alatta kezdődik. Mintha egy gigászi földcsuszamlás magával rántotta volna a pódiumot. Még nem kezdődött el az előadás, így izgatott duruzsolás lengi be a széksorokat.

- Miért nem megyünk le, és ülünk a színpad szélére? – kérdem a lánytól.

- Miért is ne? – bólint rá vidáman.

Kioldalazok a sor közepéről sűrű bocsánatkérések közepette. Kiérve visszafordulok, de a mosolygós lánynak már hűlt helye. Nem jött utánam.

Lesétálok a nézőtér pereméig, s egy létrán megkapaszkodva fokot fok után szedve, megindulok lefelé. Huppanva érkezek a színpadra, s a földet éréssel egy időben felgyúlnak a fények. Hátrapördülök, és döbbenten veszem tudomásul, hogy a nézőtér is eltűnt.

Cirkuszi sátor közepén állok, a feszes ponyván fehér és piros csíkok váltják egymást. Az egész tér emberekkel van tele. Néhány ismerőst is felfedezni vélek csoportokba verődve. Megindulok néhány barátságos arc felé, de szándékomban apám akadályoz meg.

Teste fektetett félhold alakú, bőre vörös és kemény. Mint a főtt rák, de inkább kitinnek saccolnám.  Néhány helyen hegyes szarvak merednek belőle. A holdból kerék lóg egy nyúlványon, ezen gurult be egészen ide mellém elég sietősen.

-  Öö.. Rémesen sajnálom.. Tényleg.. Ööö… De.. Nagyon sajnálom.. de nem tudunk hazavinni innen.. nincsen többé autónk. Nincsen.. Remélem hazajutsz majd valahogy.. Még egyszer kérlek, bocsáss meg. – alázatosan bámulja a padlót éppen csak néha pillant fel, s közben végig kezeit tördeli.

Szánakozva nézek utána, ahogy tovagurul. Rosszul érzem magam az incidenstől. A kijárat felé veszem az irányt, majd megtorpanok, ahogy meglátom Juditot egy asztalnál ülve. Váltunk néhány semmitmondó szót, de unom a helyzetet. Nem Juditot. Sokkal inkább magamat.

Balról a nevemet kiáltja valaki. Péter az, aki asztaltársaságához invitál. Odalépek, ő droggal kínál. Veszek belőle, majd újból veszek. Erőtlenül lerogyva várom, hogy végre történjen valami.

Próbálok elszakadni innen is, de épp csak néhány lépést bírok megtenni, míg végül a porond hideg padlójára roskadok. Az idő felgyorsul, én pedig bezárva érzem magam a saját időmben, amelyet isteni kezek isteni ollói vágtak el a világtól. Alakok cikáznak mindenfelé céltalanul, nyomot hagynak maguk után a térben, amolyan szellemfolyosókat.

Végül elmúlik ez az érzés, és képes vagyok feltápászkodni. Friss levegőre van szükségem, tehát megcélzom a kijáratot. Odakinn szállingózó hópelyhek fogadnak. A lámpatestekből áradó narancsos fényt ezerrel szorozva szórja szét az a néhány milliméteres hótakaró. Megint lassul körülöttem minden. Próbálnám megakadályozni, ám végül két kurjongató fiú rángat vissza a valóságba.

Egy kis fülkében állnak a bejárat szomszédságában, és egy rozsdás képernyő előtt civakodnak. Felismerem őket. A Tétedli ikrek még általános iskolából. A képernyőn FIFA 08 fut. Örömmel ültetnek be maguk mellé a fedett kis fülkébe, és lelkesen magyarázni kezdik a játékot.

Kábult fejjel meredek a monitorra, s közben dobhártyaszaggatóan hallok minden egyes hópihét földet érni.

Ebbe rondít bele a jajveszékelés. Hátunk mögött egy csöves kisebb kupac újságpapírt gyújtott fel. Nyilván csak fázik, azonban mégis tőlem várja mindenki, hogy eloltsam. Megoldom ezt is. Mint mindig.

Aztán egyszerre mindenből elegem lesz, és ágyat keresve felindulok egy közeli lépcsőn. Takaros lépcsőház, én pedig lépegetek egyre feljebb, a lépcsők meg egyre gyorsabban futnak alattam. Olyan gyorsan, hogy már repülök. Átszállok néhány tüskés vasrács felett, közben mosolyogva integetek Edinának, aki egy nyitott ajtóban sámlin ücsörög. Derűsen int vissza. A pillanat kimerevedik, majd újra felgyorsulva beesek a szemközti ajtón.

Reggel ért hidegzuhanyként a felismerés, hogy a lány a nézőtéren megint anna volt.

Belepislantottam egy Dexter epizódba tegnap éjjel, meg is lett az eredménye:

Dexter autóval üldözi a Jegest. A gonosz egy Nissan GT volánja mögött ül, míg hősünk egy új Mitsubishit kormányoz. Széles autópályán repesztenek, a távolság beállt a két autó között. Aztán a Jeges egy hirtelen kézifékes manőverrel jobbra kanyarodik egy poros földútra, így próbálván előnyhöz jutni. Lassított felvételként látom, ahogy a két autó mindegyike szinte orra állva csupán egyetlen kerekét érinti a földhöz. Szenvedve próbálják bevenni a kanyart, amely ekkorra sebességgel lehetetlen feladatnak tűnik. A felvert por menekül a két acélszörnyeteg elől.

A földes út emelkedni kezd és szerpentinként halad fel olyan 3000 méter környékére. Aztán egyszer csak egy pihenőhöz érve megállnak. A panoráma kivételes, tökéletes rálátás nyílik a magasabban fekvő csúcsra.

Vágás. Dexter és a Jeges egymás mellett állnak. A Jeges mutatóujjával a csúcsra bök, szavait a gyermeki lelkesedés és a megkopott nosztalgia keveréke alakítja.

- És nézd, ott ahol a szerpentinek összefutnak közvetlenül a csúcs alatt, na ott van egy baromi nagy félcső, látod? Még nagyanyám építette, hatalmas versenyző volt az öreg. Aztán felmentek páran, és ott nyomták a félcsőben. Autókkal! Érted?! Autókkal! Mi is ott fogjuk eldönteni. Aki nyer, az mehet a csúcsra.

Ez az itthoni ágy nem tesz jót az alvásmorálomnak. Túl sokat alszom, és túl szaggatottan. Keddre egyetlen használható képpel fordultam, ez pedig a Shitashi helyett a fán üldögélő gülümadár volt. Kedves olvasók ne rettenjetek meg, egy képregény figuráról beszélek. Nicholas Gurewitch munkái elég meghatározóak számomra:

http://www.pbfcomics.com/?cid=PBF045-Wise_Shitashi.jpg

Ritka az olyan álom amire hónapok után is részletesen emlékszem, így megfogadtam hogy megörökítem a tegnap előjött bunkerest. Íme hát:

Dzsippel közelítjük meg a helyet. Esik. Az éjszaka sötétsége is lehullt,  a fényszórók kutakodva nyújtogatják fénynyakaikat, elkerülvén egy esetleges ütközést. A masszív fémtestben biztonságban érzem magam, a kasztni folyamatosan zötykölődik a barátságtalan terep miatt, ez a monoton mozgás egészen elálmosít.

Szemhéjam újra meg újra lecsukódik, és minden egyes alkalommal egyre kevésbé nyílik ki utána. Aztán már csak arra eszmélek, hogy megálltunk. Apám vezetett, most sietősen ugrik ki a vezetőülésről. Példáját mind a hárman követjük, anyám és húgom frissebben, én még kapaszkodókat keresek a való világba.

Az eső elállt. Az ég alja szürkésen dereng, felettünk sötét csillagtalan éj. A hely katonai objektumnak tűnik. Ahogy a kocsinál várakozunk, időnként egy fegyveres halad el mellettünk. Ez alatt bőven van időm szemügyre venni a helyszínt. A telek hatalmas lehet, csak messze látni fás részeket. Itt, ahol állunk csak füves síkság van. Az őrök azt a piramist védik, ami mellett leparkoltunk. Színe fehér, és vaskos acélsodrony köti a földfelszín különböző pontjaihoz. Olyan mintha egy sátrat akartak volna rögzíteni, ez azonban feleslegesnek tűnik egy családiháznyi fehér gúla esetében.

Aztán sietnünk kell befelé. Apám noszogat minket, látszik rajta, hogy türelmetlensége izgatottsággal vegyül. A piramis oldalán íves kapu, itt lépünk be, belül már azonban mértani pontossággal kialakított szögletes vonalak fogadnak. Apám egy lépcsősoron vezet le minket, a korlát hideg fém, a padló márványszerű. A falakból sok helyütt kábelek lógnak, hiányzó burkolati elemeket is észreveszek, az az érzésem támad, hogy a hely nagy sietséggel készült el. Funkciójában nyilván működik, esztétikuma azonban még hagy kívánnivalót maga után.

Aztán a lépcsőház alájra érve elmaradoznak a strázsák, végül egy teremtett lelket sem látni, s egy drabális ajtón haladunk keresztül. Az ajtó mögöttünk magától csukódik be, és szétárad bennem a biztonság jóleső érzése. A többiek szétszaladnak birtokba venni az új helyet.

Én egy tejüveg ablakszerűségnél állapodok meg. Mereven bámulom a felületet, körmömmel karcolászom az érdes felszínét. A zavaros plexi mögül áramlik ide be a fény. Ez komoly aggodalommal tölt el.

Újabb töredékes éjjel. Nyugtalanul aludtam.

Felkelek, és álmosan törlöm a szemem.  Mindig óvatos ez a procedúra, mert allergiás rohamot okozhat egy óvatlan szemtörlés ilyentájt. Valami neszre riadtam fel, és ki akarom vizsgálni az eredetét. Áhá, szakad az eső. Az ütemes kopogást felerősítik a terasz öles deszkalapjai. A felkelés utáni általános erőtlenséggel küzdve minden energiámat egy mozdulatba sürítem így sikerül fordulatra bírnom a nyakcsigolyáim. A gondolataim sebessége feloldhatatlan ellentétet képez az esőcseppek villámgyors becsapódásával.

Még néhány küzdelmes pillanat, és befogadóvá válok a külvilág felé. Alakok egymásbafonódva. Testük szürkés, és olajosan fénylenek. Az egymásba tekeredő testek finom de folyamatos mozgásban hegyszerűen ülnek a teraszon. A hegyből egy kisebb darab válik le és legurul egészen az ablakom alá. Meresztem a szemem és felismerem: egy vidra. A kupac pedig kisebb nagyobb vidrák szoros kupaca. Ahogy tekeregnek a súlyos esőcseppek alatt, valamiféle ősi tiltott totemnek tűnnek.

A kis vidra komótosan bámul az üvegen keresztül. Nem sokáig nézünk egymásra. Egy fehér folt terem mellette egy pillanat leforgása alatt. Utcai vegyes terrier keverékünk, Olsen kerül melléje, és ösztönei irányítása alatt feltartóztathatatlanul harap a szürke állat nyakába. Látom távolodni a vidrát egy szájból lógva, nem ellenkezik. Talán már nem is él.

Újabb beszűrődő eső az álomban. Ez szinte kivétel nélkül így történik. Viszont nem láttam vidrákat mostanában. Az ominózus állatkertezéskor sem álltam meg a ketrecük mellett, kétlem, hogy onnan származnának. Esetleg tudat alatt.

Helikopter magasságból látom, ahogy Pityuval egy nyüzsgő metropolisz utcáin sétálunk. Pityu összeesik, valami komoly rosszullétet váltott ki belőle. Van egy címünk egy cetlin. Egy korház utcája áll rajta odafirkantva. Egy harmadik személy is velünk van, de nem tudom ki az. Taxit intünk, a sofőrt kirángatom üléséről, és padlógázzal indulok. Szörnyen lassan érünk oda, igaz a forgalom nem tűnik veszélyesnek. Ennek ellenére már besötétedett, mire satufékkel parkolásra bírom a járművet a korház előtti járdán.

Pityu már nagyságrendekkel jobban érzi magát, így saját lábán járva biceg fel a bejáratig. A szárnyasajtó nagy nyikorgással veszi tudomásul az újabb érkezetteket. Újabb? Odabent telhetetlen sötétség honol, élőknek se híre se hamva. Fegyvert veszünk elő és műgonddal  közelítünk egy lépcső felé törmeléket kerülgetve. Négy vagy öt lépcsőforduló után meleg  de haldokló fényfoltokat találunk a falon. Célra tartott fegyverekkel lépünk be a lépcső aljáról nyíló terembe.

Mozgást észlelünk, és csak a fegyverek torkolattüzénél látni, ahogy néhány álarcos kommandóst utolér a végzete stukkereinknek hála. Védekezően állnak körül egy sarkot, de hasztalan az ellenállás. Az elhullottak mögött aztán a puskám reflektora egy zöld teremtményre vetül. Három pár karmos lába van, bőre fényes és zöld, feje a Muppet show békájára emlékeztet, vörös nyelvét kihívóan öltögeti felénk.

Nem tudom eldönteni, hogy viccesnek vagy félelmetesnek találom-e inkább.

Az eleje kissé GTA hangulatú, a végét nem értem. Viszont ezt felidézve eszembe jutott egy hasonló álom, amire most kristálytisztán emlékszem. Abban kommandósok védtek egy földalatti helyet szintén. De ott apám épített nekünk óvóhelyet.

Ezúttal június utolsó napján érkezett az első síelős álom. Egyre rosszabbul bírom.

Családdal és ismerősökkel érkeztünk síelni ebbe a hegységbe, azonban rajtunk kívül senki sincs, így az egész a mienk. Az újszerűséget az a tény adja, hogy tudok repülni. Ezzel nincs szükség több felvonóra, hisz oda szállok föl ahová akarok, és onnan is csúszok le, sőtmitöbb a szakadékokkal sem kell többé bajlódni. Tiszta főnyeremény.

Itt ébredek egyik reggel. Szobám egy 100X100 méteres kocka alakú barlang az egyik hegy csúcsa alatt. Bent mindenféle fenyőfa és kőtörmelék. Én úgyis lebegve alszom, így még kellemesnek is mondható a hely. Felkelek és felrepülök a plafonig néhány kósza pókot elnyomni. Igaz lebegve nem sok állat zavar, de vigyázni kell ezekre az aljas kis férgekre.

Kiülök a barlang peremére, lábaimat lógatom a mélybe. Élvezem, hogy nem jár kockázattal. Egy hatalmas piros pulcsit ügyeskedek magamra, aztán valahogy mégis leejtem. Egy fenyő csúcsán landol, alászállva egy pillanattal később már megint kezemben tartom. Kifejezetten élvezem ezt az egészet. Szívárvány szín overallba bújok, és adidas cipőmet veszem mellé.

Közben húgom repül ide, és csüccsen le mellém a párkányra.

- Mi ez rajtad? - méreget kacagó szemekkel.

- Ma kell választanom hármat a szőke osztrák lányokból. Jó benyomást akarok tenni. - hangom komoly, és egy földesúr attitűdjét hozom.

Vasárnapra.

Van egy képzeletbeli Budapestem is. Tulajdonképpen minden helyszínről tartok egy képezeltbeli változatot is. Ez a város sokban hasonlít arra, amelyikben egy végtelen hivatalba indultam igazolványt kérni. A Duna ezt is kettészeli, de itt Buda nem olyan hátborzongató hely, mint a valóságban. Inkább olyan, mint egy antik de vidám londoni negyed. Az épületek barokkosak, de élet van minden kis zugában. Dimbesdombos, sok parkocskával, és masszív de ódon hatású lámpatestekkel.

Itt most egészen másról van szó, a város stimmel, de Ágival találkozom.

Ezúttal tényleg, fizikai valójában, nem állok meg ugyanis a kocsma bejáratánál, mint legutóbb. Egy buszpályaudvarra beszéltük meg, ami meglehetősen kihalt. Az egész különösen fest, mert többsávos autópálya szalad fölötte árnyékba borítva az egészet. Néhány foltban aranyszínnel töri át az aszfaltégboltot kósza napsugarak kis csoportja.

Szóval találkozunk, és közli, hogy el kell kísérjem az édesanyjához. Egy üzemben dolgozik nem messze. Lassan sétálunk, mindenfélérő beszélgetve. Feszélyezetten érzem magam.

Már ott is vagyunk. Magas épület, öt esetleg hat emeletesnek saccolom. Sok egyforma négyzetablak, elég aprók. Nem szívesen dolgoznék itt. Aztán megakad a szemem a bejárat fölötti táblán. Rekreációs Masszázságy Gyár.

Szünet lehet odabent, hisz emberek tucatjai sietnek ki és gyújtanak rá. Ági édesanyja is velük érkezik. Arisztokratikus tartású negyvenötös nő, arcélei rendkívül határozottnak tűnnek. Cigarettáját szipkából szívja. Mindamelett fáradtnak látom. Váltanak néhány szót és egy csomag is gazdát cserél. Majd hozzám fordul.

- Remélem többet nem dugod meg a lányomat. - hangja erős és számonkérő.

- Ööö, nem. Semmi esetre sem, ígérem. - hebegem.

Az asszony ezzel elintézettnek tekinti az egészet, és unottan fordul el.

Szombatra semmi.

Péntekre.

Egy a Gödörhöz hasonlatos, teraszosan süllyedő helyen voltam. A hely egy széles főútra merőlegesen helyezkedik el, a főúton autó nem jár, sok ember és néhány piaggo. Pálmafák nőnek a füves placcokon, mediterrán beütésű az egész. Itt fut össze több szál is ezen az este.

Halász Dóri kedves csoporttársam hívott meg egy italra. A teraszosan lejtő hely legalján színpad, balra egy beugróban kis kocsma, ide tértem be. Legnagyobb meglepetésemre Anna ül Dórival szemben és mosolyog mint a tejbetök. Rosszul érzem magam, de próbálom a legjobb formámat nyújtani, nehogy elrontsam mindenkinek az estéjét. Aztán Anna kislányos picsogásba kezd - nem tud két srác között dönteni. Mindezt felém elsütött mikroszekundumnyi szemvillanásokkal körítve.

Ez gusztustalan! - kiáltom.

Felállok, ügyet sem vetve a hanyattröpülő székre, grandiózus távozásom azonban a szétguruló fémpénzek szedegetésébe torkollik. Méltó befejezése egy pompázatos helyzetnek.

Kirohanok, és amúgy is találkozóm van Ágival.

Ez a főűt túloldalán, egy deszkaborítású tegerszagú kocsmában esedékes, igaz tengert sehol sem látni. Megállok a bejárat előtt, belülről férfiak borízű hangját hallom. Nem, egyátalán nincs kedvem bemenni.

Anyám telefonál, hogy csatlakozzak a családhoz egy rokonunk ballagásán. A ballagási műsor a színpadon kezdődik.

Jobb dolgom nem lévén átbattyogok, és leülök melléjük egy székre. A fények lehúnynak, a színpadon matrózruhás artisták adnak elő egy számot. A szinpad felett keresztben rúd fut végig, ezen ülnek mint verebek. Lábukon kötél, a kötél vége lenn pihen a színpadon. Egyikük leugrik, és majdnem meghal de amint a kötél végefelfutna a rúdig, ott valaki elkapja fél méterrel a föld fölött tartva az artistát.

Bámulatos - mondom magamban, de egyátalán nincs ehhez kedvem.

Katasztrófa, hogy még mindig szerepel álmomban Anna. Fúj, fúj és legfőképp fúj. Gyámoltalan barom vagyok. Ezen felül érdekesen tömény mese. Az egész valahogy színházszerű.

Igazi fociláz által iheletett álom, laza politikai beütéssel. Csütörtöki termés.

Én vagyok a kamera a stadionban. Legalább is egyértelmű a testtelen lebegés érzése, ide oda illegek mint azt egy jó közvetítésben szokás.

Klasszikus aréna, meredek lelátókkal, őrjöngő szurkolókkal, és a huszonkettő férfi minden kiegészítőjével együtt.

Az egyik kaputól tíz méterre azonban szokatlan tárgy áll. Vannak népszerű ajándéktárgyak amelyekben homok és színes víz található. A keretüket egy állványon elforgatva szemlélni lehet, ahogy a feltoluló víz átfúrja magát a homokrétegen. Épp egy ilyen forgatható állvány áll a kapu mellett, de olyan széles mint egy jól megtermett csuklós Ikarus. Rá viszont egy akvárium van szerelve, benne homok és embernagyságú lárvatömeg. Egymás fejére küzdik fel magukat a csótányok, lábaik közt húsos férgek próbálnak maguknak utat törni. Gusztustalan káosz az egész.

- Az akváriumba azokat helyezzük akik nem csinálnak semmit. Ezzel kívánjuk javítani a játékot! - közli egy hang.

Jó ötlet, legalább futni fognak a srácok.

Aztán rövid játék után a meccs leáll. A közönség egy emberként áll föl és hangot ad elégedetlenségének:

- Angela Merkel nem csinált eddig semmit!

Egy láthatatlan isteni kéz ekkor leemeli Merkelt a díszpáholyból majd a férgek közé hajítja. A nő arcán páni félelem, már lehunyt szemmel érkezik a gyomorforgató kupacra. Nem mutatják mit tesznek vele az állatok, mert egy ügyes trükkel megforgatják az akváriumot. A politikus asszony a mocsok legaljára kerül és elkezdhet mászni kifelé. Már ha tud.

- Sarkozy! Sarkozy! - skandálja a nép.

A franciáért nem a láthatatlan kéz nyúl. A rendszer olajozottan működik, ide már elég két marcona biztonsági őr is. Két oldalról fogják karon, és megindulnak vele a lelátó hosszú lépcsősorán.

Ahogy leérnek a gyepre a kamera fűközelből néz föl rá. A nárcisztikus politikus a közönség felé fordul széttárja karjait és fülig érő szájjal ünnepeltetni kezdi magát.

Vastaps kiséri egészen az akváriumig.

Állatkertben voltunk néhány napja, és elidőztem a férgek akváriuma előtt. Merkelt a német meccsen mutatták, Sarkozyről pedig egy cikk írta valahol, hogy nárcizmusa példaértékű a franciák számára.

Szerdán felkelés után épp csak egy röpke jelenetet tudtam felidézni.

Ezúttal Judittal állunk a Diószeghy Sámuel utcai társasház hetedik emeletén. Éjjel van. A hetedik emelet most sokkal többnek tűnik, hisz a korláton áthajolva csak gomolygó szürkés ködöt látok. A házunk alja eltűnik a permetben.

Az terasz tájolása megegyezik a miénkkel, míg a lakás Judit viselkedéséből ítélve az övé. Az egész terasz valahogy nyújtottabb a valóságosnál, így néhány lépést teszek egészen önkéntelenül, hogy felfedezzem a másik végét. 

Meghökkenünk mind a ketten, mikor a lakásba nyíló teraszajtó helyén lepattogzott fehér deszkaajtót találunk. A foglalat szuvas, az ajtó tárva nyitva és az ajtószárny kábán lóg. A sötét éjjel ijesztő kontextusba helyezi a nyikorgó ajtót. Aztán megemberelem magam és bepislantok a lakásba. Be nem megyek, de egy hosszú kórházi folyosót látok csempézett falakkal, a plafonon azonos távolságra rácsos lámpatestek izzanak.

Aztán egyszer csak a folyosó egyik ajtaja kinyílik, és egy öregúr reszketve indul el felénk. Nem tudom hogy a félelemtől, vagy a meglepetéstől van-e, de mindketten leblokkolva várjuk míg vénuras lépteivel elér minket.

Nem akar bántani, csak társaságra vágyott. Elmeséli az egész életét, és valami kivehetetlent hadovál az lét értelméről. Mélyen ülő szemei lázasan csillognak, és mintha tényleg valami fontosat akarna átadni.

Nem tudom.. Nem értem. Egészen összezavar.

A napokban időztem pár percet az ominózus teraszon. Öreguras élményre nem emlékszem. Stay tuned, a holnapi álmom igazán mókás lesz!

Keddre álmodtam a következő etűdöt.

Ropognak a kavicsok a terepjárónk férfias abroncsai alatt. A kanyargós út egy használaton kívüli malomépülethez visz. Tákolmány jelleget kölcsönöz neki a temérdek rozsdás hullámlemez, és a hiányzó tetőelemek sokasága. Bár első ránézésre egyértelműen malomnak tűnt, most ahogy az autó egyre közelebb ér újabb és újabb homokhegyeket látok meg, már lehetne akár valami bánya is. Az épület mellett valaha tó lehetett, most csupán egy 5 méter mélységű ámde tónyi felületű mélyedés. Alján mintha sós foltok fehérlenének.

A kavicsos út egy néhány férőhelyes parkolóba vezet. Egy borostyánnal befuttatott fal mellett állítja meg apám az autót. Valamiféle igaz maffiabiznisz ügyében jöttünk. Kiszállunk a dzsipből, és kisebb tömeg fogad minket, a bámészkodók félhangosan vitatják meg a látottakat. Apám produkálni kezdi magát, slusszkulcsát pörgetve a mutatóujján, majd a központi zárral kezd el játszani. Közben elégedett mosollyal lesi az egybegyűlteket.

Roppant kényelmetlenül érzem magam.

Megfogadtam, hogy felkelés után még délelőtt minden álmot lejegyzek. De menthetetlen lustaságom aztán rendre megakadályoz ebben. Ezt hétfőre álmodtam. Kollázsról lévén szó, megint csapongó.

Egy boltíves kapun keresztül nyugodt belső udvarra sétálok be. A falak vastagok és piszkosfehérek. Az udvar hosszúkás de a végét nem látom, mert derékszögben megtörve tovább halad. A végét felfedezendő elindulok a kanyar felé. Befordulva meztelen nőket látok és férfiakat akik dirigálnak nekik.

Egy pornófilm forgatás.

A lányok ijedten merednek rám, a személyzet kihívóan méreget. Széttárom a karom és zengő hangok hagyják el a számat:

- Kárhozat vár reátok!

Vágás. Tengerpart, túltelített színek. A vízpart homokos, a part fala függőlegesen tör az égbe, egyértelmű a hullámok romboló hatása. Fenn házak sorakoznak, egy teljes város éli az életét, még egy hófehér világítotornyot is látok vidám piros csíkokkal.

Aztán elemelkedek a földről. Elvileg egy vadászrepülővel szálltam fel, de most nem látok magam körül semmit, még saját végtagjaimat sem.

Bemutató következik, egy olyan eszköz prezentációja, amely megmentheti az emberiséget. Egy öböl fölé érek, és lenézve megpillantom az izét. Méretei elképesztőek,  százméterkben mérhető a kiterjedése minden irányban. Alakját képtelenség leírni, ugyanis az egész forma folyamatos mozgásban van. Mégis mintha időnként képes lennék karokat vagy csápokat elkülöníteni a masszától. Színe kékes, töri a fényt, kristályos folyadéknak tetszik.

Aztán ezernyi embert látok amint zuhannak lefelé roppant magasságból a vízbe. Innen épp csak hangyaméretűek így nincs bennem túlzott együttérzés. A magasságnak köszönhetően még jópár másodperc következik, míg elérik a vízfelszínt. A türkizkék lény átformálja magát. Csápjait gondoskodóan  nyújtja feléjük, a következő pillanatban ezernyi kis alak a kékes masszán pihen.

Vágás. Futva érek ki a térre. Picadilly Circus. Aztán mégse, a reklámok mind a helyükön és a kialakítás is egyező, de az érzés mégis hazai. Egy sárga taxihoz rontok, bepattanok a hátsó ülésre és közlöm a sofőrrel:

- Szép nyugodtan forduljon ki innen, és induljon. Üldöznek.

Erre izgatottan sebességbe teszi a járgányt, és vad gázfröccsel nekiiramodik a járdán keresztül. Ez természetesen üldözőimnek sem kerüli el figyelmét, így másodpercekkel később már újból a nyomomban vannak.

Nagy robajjal beszakad a hátsó szélvédő. Az életlen üvegdarabok hamis gyémántokként szóródnak széjjel a hátsó ülésen. Óvatosan hátrakémlelek és egy méretes shotgunnak nézek farkasszemet.

Később a taxissal további uticélokat keresek fel. Budapest a város, csak valahol a jövőben. Ezért nem ismertem rá először. A soksávos utak egy ponton összegyűlnek és áthaladnak egy felhőkarcoló alatt. Megkérdezem a sofőrt, mi is ez az építmény, de a rendeltetéséről ő sem tud semmit. Azt azonban közli, hogy a torony 800 méter magas.

Újabb torony..

                Vasárnapra ébredve is sikerült összegyűjtenem néhány szemelvényt az éjjeliekből.

                Ezúttal fekszem. Hanyatt dőlve komoly összpontosítást igényel, de körbefordítom a tekintetem, hogy rájöjjek hol vagyok. Düledező falak ölelnek körül, a kövek illesztéseinél szabad kezet kapott gyomok vigadnak. A tetőnek hűlt helye, épp csak egy tucat korhadt gerenda jelzi, hogy az épület valaha fedett volt. Alattam nem éppen kényelmes szalma, az éjjelt nyilvánvalóan ezen vészeltem át.

 Az egyik fal teljes egészében hiányzik, így szemügyre veszem a helyet. A romos szállásom csak egy apró épülete egy nagyobb valaminek. Az egész egy hatalmas régi amfiteátrumot idéz, tálszerűen emelkedő szélekkel. A tál közepén méretes füves tér. Szemem végül egy gigantikus katedrálison akad meg, ami a tér szélén áll. Az épület teteje meglehetősen szokatlan kialakítású, tíz méter széles vályúk csúszdaszerűen szaladnak lefelé a gerinctől az ereszig. Az egyik ilyenben négy fiú futkározik fel s alá őrült tempóban. A legmagasabb srác raszta hajfonatai villámként csapkodnak. Aztán elér a felismerés: ezek a srácok egy labdát kergetnek a meredek templomtetőn.

Vágás. A téren felsorakozott alakok, mintha valami rituáléra készülnének. Színeiket a vörös és a mogyoróbarna határozza meg. A nyüzsgő hangyabolyból sikerül kivennem néhány alakot, de az eredménytől nem érzem magam nagyobb biztonságban. Szárnyas lények, és furcsán amorf hústömegek, még egy sáskaszerű teremtményt is felfedezni vélek. Emberre tervezett díszes ruhákat viselnek. Az egész látvány egy klasszikus Bosch rémálomra hajaz, igaz félelmet nem érzek. Aztán a tömeg megmozdul és a tál emelkedő szélei felé hullámzik. A maskarás alakok lassan elhelyezkednek, a tér felé fordulva.

-          Itt valami készül – sejlik fel bennem.

A tér közepén néhányan maradtak, s ezek most egymással farkasszemet néznek. Az ezután közéjük kerülő labda nem hagy további kétséget az esemény célja felől: Futballmeccs!

A küzdelem életre-halálra ment, egymás után haltak a játékosok impozáns hullahegyeket képezve. A meccs kimeneteléről nem sok emlékem maradt, azonban azt mindenképp mókás volt látni, ahogy az élőhalott játékosok haláluk után felkelnek, majd kibattyogva a nézőtérre csatlakoznak a sajátjaikhoz, és szurkolnak a bennmaradtaknak. 

A másik álomtörténetben fuvarozáshoz kívántam jogosítványt szerezni, amelyet egy mindenható hivatal végtelenbe nyúló épületénél kellett volna igényelnem. A manőver sikertelen volt, mert zárás után értem csak oda, így az átellenben fekvő viktoriánus park mentén elsétáltam a minisztérium sarkáig, ahol egy koszlott vegyesboltra leltem. Egyértelműnek tűnt az összefüggés a minisztérium hatalmassága, és a bolt rossz helyzete között. Ezt tárgyaltam meg egy fiatal és vonzó asszonnyal, akinek szeme sarkába már kora ellenére is komoly ráncok szőttek pókhálót. Tudtam, neki is nehéz dolga van itt.

Később egy flancos társasággal indultam bort venni, aztán rosszat szóltam a társaság egyik tagjának édesapjára, aki neves színész volt. Ezzel komoly konfliktust generáltam, de ügyes szófacsarásomnak köszönhetően még én jöttem ki jól a dologból. Az érzés azonban nem távozott, hogy udvari bolond módjára szórakoztatom őket, de nem vagyok és nem is lehetek velük azonos szinten.

Hazaérve pótlom az elmaradtakat. Igaz péntekre virradóra semmi használható maradványom nem maradt. Szombat éjjel viszont ezt találtam álmodni.

Egy korábbi álmomban már jártam abban az alternatív nyolcadik kerületben, amely ezúttal is visszaköszön. Ebben a régi romos épületek elbontásra kerültek, helyettük századeleji társasházak, múzeumok, terek szökőkúttal, és szeretnivaló padok vannak. A mi házunk öblös beugrókat és boltívek sokaságát kapta, fala fehér és a belsőtereket fenyőfa deszkák borítják. Szeretek ebben az új környezetben, kicsit talán Bécsre emlékeztet. Annak ellenére tetszik, hogy ellenzem azt a hatalmas Bécs-imádatot ami ismerettségi körömben oly elterjedt.

Ezen a napon rádió erősítőt indulok venni. Kinzétem egy Yamaha modellt, és most szertetném hallani a hangját élőben is. Lesétálok régi-új otthonomból, és a Baross-téren találom magam, ami már sétálóövezet, díszkővel van fedve és egy barátságos szökőkút csobog a közepén. Jól eső érzés itt sétálgatni, sietnem sem kell, van időm magamba szívni ezt a békességet. A Körút felé tartok, két oldalamon mindenféle üzlet fagerendás házak tövében, a homlokzatonkon kovácsoltvas cégérerdő. Az utca hol összeszűkül és sikátorokra ágazik, hol pedig széles sétállóutcává tágul. A álmodozásomnak egyszerre végeszakad mikor egy jópár emberöltőt végigszolgált villamos csengetve szalad el előttem. Valahogy a villamos is mosolygósnak tűnik. Megtorpanok és próbálom tisztára rázni a fejem, és felismerem a Körutat. Itt is minden tisztább, autó is alig jár, helyette biciklisek vidám csoportjai mindenütt.

A Hi-fi üzlet innen néhány sarokra van. Belépek egy kis ajtón keresztül, közlöm mit szeretnék.

- Csak eggyel régebbi modellt tartunk, de elég hasonló a hangjuk.

Nem baj. Ez úgyis egy szép nap.

Yamaha erősítőt akarok venni nyár végén. Ennyi pozitív gondolattal ellenben régóta nem találkoztam magamban. Ki tudja, talán vannak még rejtett tartalékaim.

Kopottas orosz teherautóval visznek minket. A kisebb játszótérnyi platón korántsem játékos hangulatban ülök, és bajtársaim sem tűnnek éppenséggel vidámnak. Egyenruháink szürkeségével pár zöld folt küzd még, jelezvén a gúnyák eredeti színét. A ponyva alól hátrafelé kinézve viharvert főút kanyarog alattunk. Öles kátyúkat látok és az útszéli házak alapján is gyanítom: valahol idehaza lehetünk. Aztán hozzám is eljut a többiek pusmogása, a szomszédom oldalba bök, és elér a megvilágosodás:

- Rádőlt a srácokra egy egész kibaszott tárna! Valami fontosért küldték őket. Azt nemtom miért.

Nem kérdezek többet, úgysem tudnak ők sem semmit, már ez az információ is kitaláció lehet. Közben megbillenek a padomon, lekanyarodtunk az eddigi útról. Mindenki mereszti a nyakát, látni akarja, hol járunk. Először csak néhány düledező parasztházat látok. Majd árnyékba borul a teljes plató. Meghökkenve nézem az árnyék okát, őskövületnek tűnő szocialista panelházak őserdejébe értünk. Az ablakok mind kitörve, s vasbetoncsonkok állnak szanaszét a falból. Az esőmarta vasrudak egy ápolatlan szakáll rozsdavörös hangulatát keltik. Furcsán magasak ezek a házak, olyan ötvenemeletesre saccolom őket.

- Egyik haver mesélt erről a helyről. Kísérleti bányaváros volt – próbálja elnyerni a többiek figyelmét egy cingár srác.

Az egyik torony tövében parkolunk le. Vezényszóra pattanunk a földre, a lazaságnak vége, ez már élesben megy. Kiválasztanak egy tízfős különítményt, én is velük tartok. Külön felszerelést kapunk, földalatti munkára kialakított öltözéket, gázálarccal, lámpással és egy kis gyalogsági ásóval. Az osztagvezetőnk indulást parancsol, elindulunk egy kis ösvényen. A kigyúrt fűcsomók közt egy tárna bejáratához érünk, egymás után mászunk be katonás sorban. Az enyhén lejtő járat agyagosan csillog, és még drabális bakancsom is megcsúszik helyenként.

A járatnak vége szakad, a tér barlanggá szélesedik. A lámpásokkal az utat elzáró törmelékfalra világítunk, jól látszanak az omlás nyomai. Parancsba kapjuk az ásást. Többórás izzadságos meló veszi kezdetét, mígnem az egyik tiszt ásója húst ér. Próbálja elfojtani az iszonyát, nem katonához méltó a viselkedése, de minden az arcára van írva. Tehetetlenül mered az ásó vértől iszamós élére.

Sietősen keresni kezdjük a többi testet is, bár pontosan tudjuk, túlélő nem maradhatott. Közben egyik társunk lábára egy rossz ásómozdulat következményeképp tonnás kő gördül. Állati üvöltése rémisztően visszhangzik az öblös barlangban.

Végeztünk. A halottak mértani precizitással fekszenek arccal felfelé egymás mellett. Még át kell kutatnunk őket, mielőtt a küldetést teljesítetté nyilváníthatnánk. A főtiszt egyenruhájából írott parancs kerül elő. Ezeket a fiúkat halálba küldték. Egy olyan aknaköteg hatástalanítására, amely lehetetlen lenne egy profi robbantás szakértőnek is.

A küldetés sikeres, a parancslevél biztonságba helyezésére egy hájas politikus érkezik. Fejéről kutyaszerűen csüngnek alá pofazacskói. A tehetetlen düh elhatalmasodik rajtam. Tudom, hogy ez az ember a kizárólagos felelőse a történteknek. Harcban edződött izmaimnak és villámgyors reflexeimnek nem okoz különösebb gondot, hogy megragadjam ezt a puffatag testet, mielőtt bárki megakadályozhatna. A padlóra döntöm. Pont egy ajtófélfánál állok, nyakát a fának illesztem, és egy pontos mozdulattal rávágom az ajtót. A csigolya recsegve adja meg magát.

Érdekes, hogy ez már a második álom tornyokkal. Torony az álmoskönyv szerint:  "Magányos vállalkozás, amibe lelkesedés nélkül fogok bele." Naja, végül is az egész egyetem egy torony ez esetben, amely vizsgaidőszakban érthetően csúcsosodik ki. A bánya vonal a tegnap estéből jött, Orsival a várban sétálva egy bányavárosoknak állított szobrot találtam, amin azonban Tatabánya nem volt rajta. Apai ágon Tatabányán bányászgattak őseim.