Vasárnapra. Rövid álom, meglepően nyugodt mederben.
Épp a legnagyobb előadóból igyekszem kifelé. A sietségem talán csak színlelt, az ajtón átlépve visszafogom lépteim. Nem is rohanok sehová. Az a szocialista hangulatú barnás trutyi borít minden falszakaszt, azt hiszem ez egy gyenge kísérlet volt a fa olcsó reprodukciójára. És sötét is van. Alblakoknak nyoma sincs, épp csak a folyosó végén, azaz a szemközti falon látok fényt beáramolni. A kinti napsütés élénk, és aranyló. Hívogat kifelé.
Néhány lépés után egy ellenőrző pontba botlok. Jobb oldalamon kis emelvény. Bírói pulpitussal megegyező kinézetű. Tetején tiszteletet parancsoló öregúr trónol. Érzem benne a méltóságot amit bíróra hajazó kinézete kölcsönöz neki, s azt a lassú és alulstimulált viselkedést, ami a portásokra oly jellemző. Fel akarom dobni a napját, hadd mosolyogjon egyet. A földre hasalok, s látványosan szenvedve kúszni kezdek a három ágú forgókar felé, amin keresztül tovább lehetne haladnom. Igyekszem teljes átélésel hozni a Vietnámban harcoló dzsungelhőst. Nagyokat fújtatva átszenvedem magam a fémkarok alatt, közben cinkosul lesem a kapuőrt.
Feláll, rámmered, és dühtől vöröslő fejjel kiabálja:
- Ez nem méltó viselekedés, ezért ki lesz rúgva!
Megszeppenve várom míg megérkeznek szüleim. Az eltanácsolás körülményeit vitatják meg velük. Még mosonmagyaróvári ex-egyetemi tanár ismerősünket is magukkal hozták. Mindhármuk lekicsinylően méreget. Nem merek megszólalni, csak csöndesen meghúzom magam egy széken. Annyiszor eljátszottuk már ezt, hiába is mondanám, hogy csak mulatságból tettem amit tettem.
A szócséplés a végtelenségbe nyúlik.
Azt hiszem az egyetem szép lassan tönkre fog tenni. Legalább is torzul a személyiségem elég komolyan.
