Péntekre.

Ketten érkezünk a náci németországba. Álruhában, hiszen Hitler legújabb tankját jöttünk kikémlelni. Én John Cleesnek öltöztem homokszínű tweedzakóban, társam David Attenboroughnak szafari kalappal. Tökéletes álca, hisz nyilvánvalóan két brit semmi feltűnést nem fog kelteni.

Fura egy hely ez a náci németország. Az új csodatankot egy múzeumban állítják ki, így csak jegyet kell váltanunk, és a tárlaton csinálni egy-két jó fotót. Megvessszük a jegyet, és a tömeggel elvegyülve beállunk a sorba.

- Önök igen szerencsések, hölgyeim és uraim - közli egy teremőr - Önöket személyesen Hitler fogja körbevezetni!

No, már csak ez hiányzott. Hitler befut, és peckesen lépdelve haladni kezd teremről teremre. Járása is igen komikus, német akcentussal beszélt angolja pedig egyenesen kacarászásra késztet.

Odaérünk a tankhoz. Nagy és méltóságteljes fémszörny.

- Ez a tankunk Liebe Menschen csak az eredeti tökéletes mása! Ez itt viszont szappanból készült!

Minden látogató nagy csodálattal hallgatja a Führert és elismerően bólogat. Aztán átlépdelnek a másik terembe. Mi még maradni próbálunk egy keveset, néhány jó kémfotó reményében. Társam előveszi a masinát, és hátat fordítva a válla fölött képeket próbál készíteni. A mozdulat azonban nemhogy rejtene bármit is, hanem egyenesen világgá kürtöli, hogy kémek vagyunk.

Ekkor látom amint Hitler megfordul, és rohamléptekkel visszaindul felénk. Nyelek egy nagyot.

- Herr, magán ugyanolyan tweedzakó van, mint rajtam. Nézzenek oda, még a lovaglócsizmája is pontosan olyan, mint az enyém. Volt szerencsénk már találkozni esetleg?

És tényleg. Jesszusom, mint valami rossz vicc.

- És a társa miben mesterkedik? Az csak nem egy fényképezőgép? Őrök, kérem vezessék el ezt a két embert!

 Egy börtönbe vetettek minket ahonnét csak úgy lehet szabadulni, ha az összes rab együttes erővel koncentrál a szökésre. Amolyan mentális börtön. A rabok egymás melletti cellákban állnak. Az elkülönített szobák között csak vasrács feszül, a szobák egyik oldala pedig finoman lejt. Ezen a lejtőn egy hosszú gerenda pihen, amit a raboknak együttes erővel felfelé nyomva megpróbálkozhatnak a szökéssel. Ahogy mindenki elkezd koncentrálni, látni kezdek egy mozdonyt amint megindul előre a síneken. Talán ez a mozdony szimbolizálja a szökésünket. De aztán valamelyikőnk elfárad, elesik, s a mozdony visszatolat a kezdőpontjára.

Aztán valahogy mégis megszökünk. Szerzünk néhány tevét. Felcsavarjuk a turbánokat és usgyi, már nem is látjuk hátunk mögött a várost. Sziklás kősivatag veszi át a füves rétek helyét. Az út egyre meredekebbé válik, s a végén már hegyormok közt kacskaringózunk. Az ösvény legmagasabb pontja felé közelítünk, az állataink nehezen veszik a levegőt. Ekkor hangokra leszünk figyelmesek.

- Mi vagyunk a Három Királyok! - érkezik a hátunk mögül.

Visszapillantok és három cicomás alakot pillantok meg tevéken, akik egy rakéta sebességével repülnek egyenesen felénk. Aztán a következő pillanatban már a földön heverek erőtlenül. Ezek a szerencsétlen királyok felborítottak minket. A tevék is megadják magukat. Az egyik kis teve tejet próbál szopni az anyjától. Puff. Valami erő megragad minket, és visszaránt a börtönbe.

Hitler érkezik, és felvezet a magánlakosztályába. Egy széles üvegfalon keresztül jól látni a múzeum bejáratát.

- Látod, meghirdettem ezt a versenyt, de már ez sem olyan mint régen. Alig érkezik néző. És ők sem az igaziak. - mutat le a bejárathoz.

Eközben odalent régi osztálytársaim tipegnek be. Csak lányok.

- Milyen versenyről van szó?

- Autóverseny, a leglehetetlenebb járművekkel. Azért tartalak fogva, mert készítened kell neked is egy versenyautót.

Átkísérnek egy nagyobb cellába, ahol mindenféle eszköz a rendelkezésemre áll. Hosszú hosszú órákan át fúrok és faragok, mire elkészül a nagy mű.

Feláll a rajtrács, már csak én hiányzom. Diadalittasan a rajtvonalra állok, gyalogosan. A nézők nagy megrökönyödésére zsebemből egy zöldalmát rántok elő. Ebbe építettem bele ugyanis egy nyolchengeres vémotort. Elfekszem a porban, kezeimmel megragadom az almát. És hagyom hogy húzzon. Természetesen én nyerek.