Végére értem a Dexter második évadának. Szeptembertől követhetem, mint a többiek. Erőlködtem én, esküszöm, de semmi épkézlábbal nem szolgálhatok így keddre. Dexterrel álmodtam annyi szent, családi egyterűje helyett a mi Zafiránkat használta. A nap folyamán MR3 Bartók hallgatás közben beugrott még egy darabka, valami viktoriánus jelenetről sok-sok vonóssal háttérzeneként. Ez utóbbi olyanná tett, mint a szagot fogott véreb. Habzó szájjal eredtem a legapróbb részletek nyomába, de semmi. Egyszer a vadász nyer, másszor a vad.

Durva érzés, mikor egy-egy ilyen kintről érkező impulzus belekap az legbelső énem selyemszövetébe. Vagy, mint a samponosflakon hátoldalának cimkéje, amit síkos kézzel próbálok lecibálni: elég ha a körömmel beférek alá, utána már felszakad az egész. Így van ez az álmaimmal, és a módszereimmel is. Mégis, ezúttal valami félrecsúszott.

Szerencsére ma nem azt érzem, hogy ez a valami az életem lenne. Kösz, Dex!