Hétfőre
Elaludtam a számítógép mellett. Ez sült ki belőle, igazából csak egyetlen kép.
Fekszem, és képtelen vagyok megmozdulni. No nem külső erő gátol meg ebben, ez csak a hírhedt lustaságom. Ébredés utáni hullamerev állapot. Csak nem odalent, hanem itt fent az agyamban.
Pedig igazán lenne kedvem felállni innen, mert egészen különös helyen vagyok. Az ágyam aféle hatalmas királyi fekvőhely, kőből rakva, négy sarkán négy hetyke pillérrel. A baldachin hiányzik.
Hőgutát kapok, és az ágy kőlapjain táncoló vöröses fények nem rejtik véka alá az okot. Meg sem próbálok felegyenesedni a helyzetet feltérképezendő. Egy álomban innen is pontosan tudom hol vagyok.
A fekhely valaha egy szoba dísze lehetett, most azonban szabad levegőn áll. Múltjáról már csak az a lábai alatt megmaradt néhány kőlap tud valamit is. A lapok 45 fokot zárnak be az ággyal, fekete és fehér színűek váltogatják egymást.
A kőpadló az ágy körül aztán feltöredezik, és kiszikkadt vörös talaj váltja. Sziklás az egész, kész gyötrelem bármilyen növény számára. Az ég szurokfekete. Vajon éjjel van, vagy az atmoszféra teljes hiányával állok szemben?
A fények. Ó, igen. A táncoló lángnyelvek. Nos az ágytól finom lejtéssel vezet le a sziklás domboldal. Az aljában pedig ott ásítozik egy falánk kürtő, s éhségének hangot adva tűcsóvákat böfög fel. Úgy lemennék oda, szívem szerint beleugranék a vulkán gyomrába egyenest. Nem esne bajom.
De olyan jó itt az ágyban.
