Ez az itthoni ágy nem tesz jót az alvásmorálomnak. Túl sokat alszom, és túl szaggatottan. Keddre egyetlen használható képpel fordultam, ez pedig a Shitashi helyett a fán üldögélő gülümadár volt. Kedves olvasók ne rettenjetek meg, egy képregény figuráról beszélek. Nicholas Gurewitch munkái elég meghatározóak számomra:
http://www.pbfcomics.com/?cid=PBF045-Wise_Shitashi.jpg
Ritka az olyan álom amire hónapok után is részletesen emlékszem, így megfogadtam hogy megörökítem a tegnap előjött bunkerest. Íme hát:
Dzsippel közelítjük meg a helyet. Esik. Az éjszaka sötétsége is lehullt, a fényszórók kutakodva nyújtogatják fénynyakaikat, elkerülvén egy esetleges ütközést. A masszív fémtestben biztonságban érzem magam, a kasztni folyamatosan zötykölődik a barátságtalan terep miatt, ez a monoton mozgás egészen elálmosít.
Szemhéjam újra meg újra lecsukódik, és minden egyes alkalommal egyre kevésbé nyílik ki utána. Aztán már csak arra eszmélek, hogy megálltunk. Apám vezetett, most sietősen ugrik ki a vezetőülésről. Példáját mind a hárman követjük, anyám és húgom frissebben, én még kapaszkodókat keresek a való világba.
Az eső elállt. Az ég alja szürkésen dereng, felettünk sötét csillagtalan éj. A hely katonai objektumnak tűnik. Ahogy a kocsinál várakozunk, időnként egy fegyveres halad el mellettünk. Ez alatt bőven van időm szemügyre venni a helyszínt. A telek hatalmas lehet, csak messze látni fás részeket. Itt, ahol állunk csak füves síkság van. Az őrök azt a piramist védik, ami mellett leparkoltunk. Színe fehér, és vaskos acélsodrony köti a földfelszín különböző pontjaihoz. Olyan mintha egy sátrat akartak volna rögzíteni, ez azonban feleslegesnek tűnik egy családiháznyi fehér gúla esetében.
Aztán sietnünk kell befelé. Apám noszogat minket, látszik rajta, hogy türelmetlensége izgatottsággal vegyül. A piramis oldalán íves kapu, itt lépünk be, belül már azonban mértani pontossággal kialakított szögletes vonalak fogadnak. Apám egy lépcsősoron vezet le minket, a korlát hideg fém, a padló márványszerű. A falakból sok helyütt kábelek lógnak, hiányzó burkolati elemeket is észreveszek, az az érzésem támad, hogy a hely nagy sietséggel készült el. Funkciójában nyilván működik, esztétikuma azonban még hagy kívánnivalót maga után.
Aztán a lépcsőház alájra érve elmaradoznak a strázsák, végül egy teremtett lelket sem látni, s egy drabális ajtón haladunk keresztül. Az ajtó mögöttünk magától csukódik be, és szétárad bennem a biztonság jóleső érzése. A többiek szétszaladnak birtokba venni az új helyet.
Én egy tejüveg ablakszerűségnél állapodok meg. Mereven bámulom a felületet, körmömmel karcolászom az érdes felszínét. A zavaros plexi mögül áramlik ide be a fény. Ez komoly aggodalommal tölt el.
