Kopottas orosz teherautóval visznek minket. A kisebb játszótérnyi platón korántsem játékos hangulatban ülök, és bajtársaim sem tűnnek éppenséggel vidámnak. Egyenruháink szürkeségével pár zöld folt küzd még, jelezvén a gúnyák eredeti színét. A ponyva alól hátrafelé kinézve viharvert főút kanyarog alattunk. Öles kátyúkat látok és az útszéli házak alapján is gyanítom: valahol idehaza lehetünk. Aztán hozzám is eljut a többiek pusmogása, a szomszédom oldalba bök, és elér a megvilágosodás:
- Rádőlt a srácokra egy egész kibaszott tárna! Valami fontosért küldték őket. Azt nemtom miért.
Nem kérdezek többet, úgysem tudnak ők sem semmit, már ez az információ is kitaláció lehet. Közben megbillenek a padomon, lekanyarodtunk az eddigi útról. Mindenki mereszti a nyakát, látni akarja, hol járunk. Először csak néhány düledező parasztházat látok. Majd árnyékba borul a teljes plató. Meghökkenve nézem az árnyék okát, őskövületnek tűnő szocialista panelházak őserdejébe értünk. Az ablakok mind kitörve, s vasbetoncsonkok állnak szanaszét a falból. Az esőmarta vasrudak egy ápolatlan szakáll rozsdavörös hangulatát keltik. Furcsán magasak ezek a házak, olyan ötvenemeletesre saccolom őket.
- Egyik haver mesélt erről a helyről. Kísérleti bányaváros volt – próbálja elnyerni a többiek figyelmét egy cingár srác.
Az egyik torony tövében parkolunk le. Vezényszóra pattanunk a földre, a lazaságnak vége, ez már élesben megy. Kiválasztanak egy tízfős különítményt, én is velük tartok. Külön felszerelést kapunk, földalatti munkára kialakított öltözéket, gázálarccal, lámpással és egy kis gyalogsági ásóval. Az osztagvezetőnk indulást parancsol, elindulunk egy kis ösvényen. A kigyúrt fűcsomók közt egy tárna bejáratához érünk, egymás után mászunk be katonás sorban. Az enyhén lejtő járat agyagosan csillog, és még drabális bakancsom is megcsúszik helyenként.
A járatnak vége szakad, a tér barlanggá szélesedik. A lámpásokkal az utat elzáró törmelékfalra világítunk, jól látszanak az omlás nyomai. Parancsba kapjuk az ásást. Többórás izzadságos meló veszi kezdetét, mígnem az egyik tiszt ásója húst ér. Próbálja elfojtani az iszonyát, nem katonához méltó a viselkedése, de minden az arcára van írva. Tehetetlenül mered az ásó vértől iszamós élére.
Sietősen keresni kezdjük a többi testet is, bár pontosan tudjuk, túlélő nem maradhatott. Közben egyik társunk lábára egy rossz ásómozdulat következményeképp tonnás kő gördül. Állati üvöltése rémisztően visszhangzik az öblös barlangban.
Végeztünk. A halottak mértani precizitással fekszenek arccal felfelé egymás mellett. Még át kell kutatnunk őket, mielőtt a küldetést teljesítetté nyilváníthatnánk. A főtiszt egyenruhájából írott parancs kerül elő. Ezeket a fiúkat halálba küldték. Egy olyan aknaköteg hatástalanítására, amely lehetetlen lenne egy profi robbantás szakértőnek is.
A küldetés sikeres, a parancslevél biztonságba helyezésére egy hájas politikus érkezik. Fejéről kutyaszerűen csüngnek alá pofazacskói. A tehetetlen düh elhatalmasodik rajtam. Tudom, hogy ez az ember a kizárólagos felelőse a történteknek. Harcban edződött izmaimnak és villámgyors reflexeimnek nem okoz különösebb gondot, hogy megragadjam ezt a puffatag testet, mielőtt bárki megakadályozhatna. A padlóra döntöm. Pont egy ajtófélfánál állok, nyakát a fának illesztem, és egy pontos mozdulattal rávágom az ajtót. A csigolya recsegve adja meg magát.
Érdekes, hogy ez már a második álom tornyokkal. Torony az álmoskönyv szerint: "Magányos vállalkozás, amibe lelkesedés nélkül fogok bele." Naja, végül is az egész egyetem egy torony ez esetben, amely vizsgaidőszakban érthetően csúcsosodik ki. A bánya vonal a tegnap estéből jött, Orsival a várban sétálva egy bányavárosoknak állított szobrot találtam, amin azonban Tatabánya nem volt rajta. Apai ágon Tatabányán bányászgattak őseim.
