Vasárnapra
Az utóbbi idők legemlékezetesebb álma. Komoly erőfeszítést igényel, de remélem sikerül visszadanom a lehető legpontosabban írásban is. Hosszú cselekményként éltem meg, kicsit olyan, mint az eddigi leghosszabb álmom - amelyet nemsokára lejegyzek ide is. Közös vonásuk, hogy az egyes eseményeket - azaz az egymást követő állomásokat - egy képzeletbeli térképen el tudom helyezni, mintha felülről szemlélném az egészet.
Terepjáró, de nem a miénk. Marja a rozsda, a fehér festék pedig pattog le róla. Hátul órmótlan pótkerék lóg, ettől az egész autó kisebbnek hat. Apa vezet, de a többiek is itt vannak. Megállunk.
Kamera fel az égbe. Az első szembeötlő dolog a mellettünk elterülő gigantikus alakzat. Két legalább 20 méter széles vályú halad egymással párhuzamosan, focipályányi hosszúságban. A vályúk a csillogásból ítélve fémből vannak, engem speciel sütőformákra emlékeztetnek. Az egyik végüknél függőlegesen félbevágott kupola borul rájuk, mintha az időjárástól védene. Ez egy veszélyes fegyver, ami rémisztőbb mint bármi korábban. Még nincs kész, így el lehet pusztítani.
Apám közelebb lép, lehunyja a szemét majd erősen koncentrálni kezd, s az építmény romba dől.
Visszapattanunk az dzsipbe, és minnél messzebre igyekszünk.
A kép újból eltávolodik tőlünk, ezúttal még messzebb. Csak egy apró pontnak tűnünk, az autó fájdalmas lassúsággal halad innen nézve. A narrátort halljuk, aki beavat minket a részletekbe.
- A csodafegyver minden földi technikánál nagyobb erejű. Egy földi szervezet építi, de a tudás nem a földről való. Ez a szervezet most elszúrta, és a fegyver megsemmisült. De gazdái nem hagyják ezt ennyiben. Amint látható, épp érkeznek helyre tenni a dolgaikat. (kamera oldalvást fordul, és metoritokat látunk, amint vöröses csóvával köszöntik a légkört) Organikus lényekről van szó, akik már türelmetlenül várják, hogy átvehessék az irányítást. Nem fogják megmutatni magukat, az nem az Ő stílusuk. A hatalmat bábként gyakorolja majd az előbb említett szervezet.
Bár az előbb elhangzottakat a kocsiban ülve nem hallhattam, mégis reszketve veszem tudomásul a történéseket. Az elpuszított fegyver egy hatalmas tó észak-keleti csücskében állt, most a túlparta igyekszünk nyugatról megkerülve a vizet. Ott egy nagy üdülőváros vár minket, biztonságot nyújtva amíg ki nem találjuk a következő lépést.
A tehetetlenség béklóyi az őrületbe kergetnek, mire meglátom a város határát jelző táblát. Végre. Biztonság, nyugalom, és egy meleg ágy valahol egy part menti hotelben.
És mégsem. Zavarodott tekinteteket látok a járdán sietőket fürkészve. Aztán lassítanunk kell, mígnem már csak lépésben haladunk. És ott elöl már jól kivehető egy sebtében felállított kordon a kereszteződésben. Átvették a hatalmat.
- Figyeljetek rám gyerekek. Nem lesz semmi baj. Itt a maradék euró, osszátok ketté és dugjátok el. Alsónadrág megteszi, de jobb a végbél. Szükség lesz rá, nem tudhatjuk mi jön. Most szétválunk, Ti még kiugrotok az ellenőrző pont előtt, és mindketten más úton indultok el. Majd találkozunk. - apám hangja magabiztosan cseng, nem tudom eldönteni, hogy színlelt-e.
Bár nem látom át pontosan a cselekedetei értelmét, mindent úgy teszek ahogy kéri. Elteszem a pénzt, kinyitom az ajtót és besétálok egy mellékutcába.
Mikor már elég messzire kerültem tőlük, hátamat a hideg falhoz szorítom, próbálom rendezni a gondolataimat, de a zaklatottságom paranoiával vegyül, lehetetlennél téve a nyugalmat. Azt sem tudom igazán, hogy hol vagyok, semmit sem tudok az országról. Aggódom.
Kiérek a házak sűrűjéből, és sétálok lefelé egy szélesebb főúton. A felhők lejjebb ereszkedtek, mintha össze akarnának nyomni. A levegő párásabbá vált, nehezebben is lélegzem. Esőre számítok, a szél is egyre morcosabb, megszorítom hát a csuklyámat. Ahogy a tó felé lejtő hegyoldalon caplatok lefelé, felötlik bennem, hogy ez az egész vulkanikus eredetű lehet. Ezért szegélyezi hegyvonulat végig a tavat. Jobb oldalt aztán homokkal felszórt méretes placcot látok, a villogó fények és színes neontáblák csábító hangjának nem tudok ellenállni.
Egy leélt vursli. Itt fogok lenyugodni, határozom el. Tökéletes hely, hogy összeszedjem magam és megválaszoljam a sürgető kérdést: hová tovább? Lerogyok egy padra és gondolkodom. Aztán azon kapom magam, hogy rég nem megoldások on agyalok, hanem az egyik attrakciót vizslatom, amelyre a tobbinél jóval hosszabb sor vár. Fém színpad. A hapsi jegyet vált, felmehet az emelvényre. Egyedül van, és lehunyja szemét. A következő pillanatban a színpadot elönti hawaii homok, a hapsi már egy lehetetlenül rikítóra festett VW Transporterben feszít, a gép körül szőke szörfös lányok táncolnak. Vágymegvalósító?
Felpattanok, és visszasietek a kordonhoz. Egyenruhás alakok ellenőrzik a járműveket. Nem tudom mi történt a szüleimmel. Az egyik milicista lányhoz lépek, felteszek néhány banális kérdést. Hegyes kis fogai ragadozóként villannak ki, és kívánatosan ívelt teste sem hagy érzéketlenül. Flörtölni kezdünk, s a következő pillanatban már csak azt tudom, hogy ott sétálok közvetlenül mellette. Hozzá tartunk. Békés családiházas negyed, sok fenyőfa, éjjel. Valahogy rideg az egész, de a lány beszéde és a hangulat is valami erőltetett békességet sugároz.
Benyit egy társasház ajtaján s én hűen követem. Folyosó fabetétes falakkal. A lakásnak parányi ajtaja van. Odabent emeletes ágyak, és két másik srác a szobában.
- Most hagyjatok minket - zavarja el a fiúkat.
Egy pillanattal később már az emeletes ágy alsó szintjén fekszem hanyatt. Kezeim a lány mellén, aki felettem térdel. Fehér blúzának durva anyaga furcsa kontrasztot képez telt melleivel. Megállt az idő. Hánynom kell.
Vágás. Már egy ideje itt élek ebben a zugban. Azzal a lánnyal. Most ébredek rá, hogy ösztönösen megvédtem magam, pártfogót kerestem az elnyomóknál. Életösztön, mondhatnánk. De most már mennem kell innen..
Hallgatni való az álomhoz: She Wants Revenge - Tear You Apart
