Szerdán felkelés után épp csak egy röpke jelenetet tudtam felidézni.
Ezúttal Judittal állunk a Diószeghy Sámuel utcai társasház hetedik emeletén. Éjjel van. A hetedik emelet most sokkal többnek tűnik, hisz a korláton áthajolva csak gomolygó szürkés ködöt látok. A házunk alja eltűnik a permetben.
Az terasz tájolása megegyezik a miénkkel, míg a lakás Judit viselkedéséből ítélve az övé. Az egész terasz valahogy nyújtottabb a valóságosnál, így néhány lépést teszek egészen önkéntelenül, hogy felfedezzem a másik végét.
Meghökkenünk mind a ketten, mikor a lakásba nyíló teraszajtó helyén lepattogzott fehér deszkaajtót találunk. A foglalat szuvas, az ajtó tárva nyitva és az ajtószárny kábán lóg. A sötét éjjel ijesztő kontextusba helyezi a nyikorgó ajtót. Aztán megemberelem magam és bepislantok a lakásba. Be nem megyek, de egy hosszú kórházi folyosót látok csempézett falakkal, a plafonon azonos távolságra rácsos lámpatestek izzanak.
Aztán egyszer csak a folyosó egyik ajtaja kinyílik, és egy öregúr reszketve indul el felénk. Nem tudom hogy a félelemtől, vagy a meglepetéstől van-e, de mindketten leblokkolva várjuk míg vénuras lépteivel elér minket.
Nem akar bántani, csak társaságra vágyott. Elmeséli az egész életét, és valami kivehetetlent hadovál az lét értelméről. Mélyen ülő szemei lázasan csillognak, és mintha tényleg valami fontosat akarna átadni.
Nem tudom.. Nem értem. Egészen összezavar.
A napokban időztem pár percet az ominózus teraszon. Öreguras élményre nem emlékszem. Stay tuned, a holnapi álmom igazán mókás lesz!
