Egy Süss Fel Napra emlékeztető szórakozóhelyen találom magam. Ismerőseimmel érkeztem akik kissé távolságtartóan viselkednek velem, mégis úgy általánosságban kellemes társaságnak tűnnek. Az egyetlen bibi, hogy egyikőjüket sem ismerem fel. Mind srácok, kinézetük alapján pedig a hip-hophoz köthetném őket.
Kezdődik a koncert amire jöttünk, így bepréseljük magunkat a közepes méretű kocertterembe. Lemennek a fények, és valami rap session veszi kezdetét. Füleimnek idegen, de szép lassan átveszem a ritmusát és még élvezni is kezdem. Az előadásnak hamar vége szakad, ismerőseim megveregetik a vállamat.
-Látszik, hogy élvezted, jól van!
Vágás. Győri otthonunk utcája a Csonkaér utca. Nevét a keresztben elcsordogáló érről kapta. Állok a végében és szemlélem a végbement változásokat. Precízen kialakított luxusszagot árasztó márvány térkő borít mindent. A térkő vakító fehérsége kellemes harmóniát kelt a gondosan nyírt pázsit zöldjével. A márványlapok síkságát csak itt ott töri meg egy formatervezett pad.
Közelebb merészkedek, hogy alaposabban szemügyre vehessem a beállt változásokat. Ekkor azonban olyan érzésem támad, mintha a víz fölött egy neutroncsillag jelent volna meg: a tér meggörbül és beleránt a patakba. Egy szemvillanás alatt kialszik a napfény is, a Csonkaér tengerré változik. A hullámok mintha szánt szándékkal akarnának arcon csapni. A sós vizet köpködve kapaszkodó után nézek, és egy régi építőjáték pálcika elemeit fedezem fel a vízen úszni. Sok vesződséggel, de összetákolok a pálcákból egy mini-olajfúró toronyra emlékeztető alkalmatosságot, amire fel is mászok, kimentve magamat a hullámok közül.
Ekkor unokaöcsém jajveszékelésére leszek figyelmes.
- Cápa! CÁPA! - kiáltja, de a kavargó párafoszlányok között még a kissrácot is alig tudom kivenni.
Felé nyújtom a kezemet, sikerül felhúznia magát a pálcikatorony alsó fokaira. Tovább mászik felfelé, néhány elem recsegve adja meg magát a manőver közben. Végül sikerül biztonságba érnie. Hamar elszundít, ebben gondolom a monoton hullámverésnek is nagy szerepe van. Várom a hajnalt, én nem merek elaludni.
Vágás. Egy bevásárlóközpontban ülök Pityuval, Ákossal és Csabával. Valami kegyetlenül vicces dolgon fetrengünk a mozgólépcső korlátját támasztva. Anyám érkezik felfelé a lépcsőn és rosszalló tekintettel méreget. Megkérdezi a poén tárgyát, el is magyarázom neki, de úgy tűnik nem igazán értette meg.
Korábbi álmaimban láttam már ezt a bevásárlóközpontot, akkora, mint egy közepes űrállomás stadionnyi belső terekkel. Bóklászni indulok, a körülöttem elhaladó embereken beazonosíthatatlan szabású ruhák a szivárvány minden színéből összemásolva. Egy emelettel feljebb lezárt fogadásra osonok be. A terem focipálya méretű ovális alaprajzzal, az ovális mentén ezernyi asztal különböző fogásokkal. A hangok sűrű szövetté sokasodnak össze, képtelen vagyok kivenni mi zajlik körülöttem. Kínálgatnak az ételekkel, de nem merek venni, hiszen nem is szabadna itt lennem. Feltűnően sok a kínai meghívott, egyre kellemetlenebbül érzem magam, sietős léptekkel próbálok távozni. Még látom, ahogy egy idős kínai vöröses zselés levest emel szájához egy apró kanálban. Kiráz a hideg, nekiiramodok és majdnem félresöpröm azt a hegynyi négert, aki napszemüvegben gepárdbőr kabátban krisztusi módra széttárt karokkal várja a fegyvervizsgálatot a bejáratnál.
Kezdődik a koncert amire jöttünk, így bepréseljük magunkat a közepes méretű kocertterembe. Lemennek a fények, és valami rap session veszi kezdetét. Füleimnek idegen, de szép lassan átveszem a ritmusát és még élvezni is kezdem. Az előadásnak hamar vége szakad, ismerőseim megveregetik a vállamat.
-Látszik, hogy élvezted, jól van!
Vágás. Győri otthonunk utcája a Csonkaér utca. Nevét a keresztben elcsordogáló érről kapta. Állok a végében és szemlélem a végbement változásokat. Precízen kialakított luxusszagot árasztó márvány térkő borít mindent. A térkő vakító fehérsége kellemes harmóniát kelt a gondosan nyírt pázsit zöldjével. A márványlapok síkságát csak itt ott töri meg egy formatervezett pad.
Közelebb merészkedek, hogy alaposabban szemügyre vehessem a beállt változásokat. Ekkor azonban olyan érzésem támad, mintha a víz fölött egy neutroncsillag jelent volna meg: a tér meggörbül és beleránt a patakba. Egy szemvillanás alatt kialszik a napfény is, a Csonkaér tengerré változik. A hullámok mintha szánt szándékkal akarnának arcon csapni. A sós vizet köpködve kapaszkodó után nézek, és egy régi építőjáték pálcika elemeit fedezem fel a vízen úszni. Sok vesződséggel, de összetákolok a pálcákból egy mini-olajfúró toronyra emlékeztető alkalmatosságot, amire fel is mászok, kimentve magamat a hullámok közül.
Ekkor unokaöcsém jajveszékelésére leszek figyelmes.
- Cápa! CÁPA! - kiáltja, de a kavargó párafoszlányok között még a kissrácot is alig tudom kivenni.
Felé nyújtom a kezemet, sikerül felhúznia magát a pálcikatorony alsó fokaira. Tovább mászik felfelé, néhány elem recsegve adja meg magát a manőver közben. Végül sikerül biztonságba érnie. Hamar elszundít, ebben gondolom a monoton hullámverésnek is nagy szerepe van. Várom a hajnalt, én nem merek elaludni.
Vágás. Egy bevásárlóközpontban ülök Pityuval, Ákossal és Csabával. Valami kegyetlenül vicces dolgon fetrengünk a mozgólépcső korlátját támasztva. Anyám érkezik felfelé a lépcsőn és rosszalló tekintettel méreget. Megkérdezi a poén tárgyát, el is magyarázom neki, de úgy tűnik nem igazán értette meg.
Korábbi álmaimban láttam már ezt a bevásárlóközpontot, akkora, mint egy közepes űrállomás stadionnyi belső terekkel. Bóklászni indulok, a körülöttem elhaladó embereken beazonosíthatatlan szabású ruhák a szivárvány minden színéből összemásolva. Egy emelettel feljebb lezárt fogadásra osonok be. A terem focipálya méretű ovális alaprajzzal, az ovális mentén ezernyi asztal különböző fogásokkal. A hangok sűrű szövetté sokasodnak össze, képtelen vagyok kivenni mi zajlik körülöttem. Kínálgatnak az ételekkel, de nem merek venni, hiszen nem is szabadna itt lennem. Feltűnően sok a kínai meghívott, egyre kellemetlenebbül érzem magam, sietős léptekkel próbálok távozni. Még látom, ahogy egy idős kínai vöröses zselés levest emel szájához egy apró kanálban. Kiráz a hideg, nekiiramodok és majdnem félresöpröm azt a hegynyi négert, aki napszemüvegben gepárdbőr kabátban krisztusi módra széttárt karokkal várja a fegyvervizsgálatot a bejáratnál.
