Íróasztalomnál ülve kezdődik. A pesti szobám íróasztala, a négyzetméter is stimmel, de valahogy mégis minden megváltozott. Az asztal anyaga nem a régi, a hideg fényben acélosan csillog. A falak szürkék, a padlóm nyers beton. Rend van, szétszórt ruhadaraboknak és eldobált könyveknek sehol nincs nyoma. Ez nem is az én szobám. Egyszerűen nem lehet az én szobám.
Az asztalon futurisztikus gép terebélyesedik. Egy számítógép és egy írógép keveréke, a szokatlan kialakítás taszít. Kényelmetlenül érzem magam, szabad levegőre kell mennem amilyen gyorsan csak lehetséges. A teraszajtómhoz lépek, lefordítom a kilincset, de az félúton megakad. Széjjelhúzom a függönyt, és nagy meglepetésemre a terasznak hűlt helyét találom csupán. Ellenben a látvány ami fogad mozdulatlanná dermeszt. A nyolcadik kerület ütött kopott rozoga bérházait valami külső erő eltüntette a föld színéről. Helyettük katonás rendben acélszürke toronyházak nyújtogatják nyakaikat. Szakad az eső. A víztől csillámló pengeéles fémfelületeket itt-ott megtöri egy díszítő motívum, az egész összhatás olyan katonásan gótikus. Még tetszhetnének is, viszont olyan elemi rettegést sugároznak, amitől összerezzenek és kénytelen vagyok behúzni a függönyt. Életemben először hiányoznak a gettó bűzös kis odúi.
Aztán szinte azonnal tudatosul bennem, hogy menekülnöm kell. De nincs bennem erő, így kivárásra játszva lefekszem a matracomra.
- Itt te nem alhatsz! Dolgozz! - rivall rám tűélesen egy hang. Forrása egy a plafonba süllyesztett hangszóró - Itt senki sem alhat, indulj az asztalodhoz!
Felállok, és néhány tétova lépést teszek az asztal felé. Aztán rosszullét tör rám, és látóteremben szürkés négyzetek kezdenek elszaporodni. Egy ideig küzdök ellenük, majd tehetetlenül rogyok össze.
Tegnap éjjel végre kialudtam magam. Ez az első álmom volt, és ez volt a zaklatottabb is. Érdekes, hogy ahányszor éjjel elered az eső nyitott ablaknál, az beszűrődik az álmomba is.
