Győrben, a családi házunk fürdőszobájában állok. A csap mellett valami tisztálkodást végzek, a cselekvés pontos célja kivehetetlen. Egy a pécsi egyetemen tanító ismerősünk van még rajtam kívül a szobában. Beszélgetünk.
- Akkor miért nem a katonatiszti főiskolára jelentkezel?
- Csak repülőt vezetnék, mást nem. Azt meg a szemem miatt nem vezethetek.

    Köröttem csend, csak a létfenntartó rendszerek lomha de folyamatos munkája generál tompa alapzajt. Mezítláb állok a hideg fémfelületen, jól esne belebújnom valami puha meleg lábbelibe. Egy pillant erejéig körbefuttatom tekintetem a szobán papucsot keresve, de a szokatlan helyzetből fakadó átszellemültségem végül kisajátítja majd eltereli a figyelmem. Megfordulok, és az átellenben lévő falon felfedezek egy ablakot. Sarkai ívesen ölelik körbe a látványt ami teljes ámulatba ejt. Közelebb lépek, lehelletem párabokrokat növeszt a hűs felületen. A végtelen űrrel nézek farkasszemet. A felfoghatatlan mélység magával ragad, s egy másodpercre átérzem a plasztacél hajótörzs magányát.

    A külvilágból egy hang türemkedik be a meghitt szemlélődésembe. De nem, nem a külvilágból szól, hisz itt van közvetlenül a fejemben. Veszélyre figyelmeztet, egy szörönyű organikus fertőzésre. Zsírpecsétre a galaxis hófehér asztalterítőjén. És tényleg. Látom a darálthús gombócoknak látszó szennyezett naprendszereket szétszórva a galaxis spirálkarjain. Némelyik hússzínű anyagot pumpál ki magából, ami aztán ismeretlen célok felé veszi útját. Bár pontosan tudom milyen rémisztő jelentnek vagyok tanúja, ebből a megnyugtató messzeségből csak csodálattal vegyes félelmre futja.

Más feladatom van.

Terveztem, hogy pilóta leszek kimenkítve magam az egyetemről. Innen az első fele. Tegnap láttam egy játékot amiben egy galaxist ábrázoltak, de ahhoz semmi negatív nem kötődött. Érdekes.