Volt barátnőm (Anna) egy ismerősével, Lacival találkoztam álmomban. Az utcán haladtunk el egymás mellett, szertartásos hellóval nyugtáztuk a kontaktust. Rossz érzéseket generált. Egyfelől valahogy előtolult az hiány amit Anna pótolni tudott a múltban. Másfelől láttam, hogy Laci boldog, ami nekem nem adatott meg. Megálltam, és figyeltem ahogy távolodik. Átment az utca túloldalára és egy nett, fehérre meszelt régi hangulatú társasházba lépett be. Irigy voltam rá, amiért szép barátnője van és zenekara: Igazságtalanságnak tartottam, hogy bizonyos lányok szemében klasszisokat emel egy fiún, ha zenekarban játszik. És tessék: itt az álomban színelegáns kinézettel bírt, külseje és mozdulatai tökéletesen összeszedettek voltak. Vonzó hatást keltett, ellentétben az általam alkotott valóságképpel. Én pedig minden porcikámban éreztem: egy satnya báb vagyok csupán.

Később egy olyan lánnyal sétálok kézen fogva, akit tegnap este láttam egy fényképen. Sötét mandula szemek, vékony egyenesszálú barna haj, és őrjítően keskeny ajkak. Fehér fodros egyberuhát visel és gyümölcsillat lengi körül. Apró teremtés, a karjaimba akarom venni. Madártej amit fel akarok falni, a fodros fehér ruha a hab, de a vanília az amit igazából keresek.

Egy üdülőtérségben lehetünk. Part menti út, igaz a tengert nem lehet látni az ösvényt szegélyező létesítményektől. Kétoldalt pázsit és vakító homok, fehér hajópadlós kerthelységek, napernyők és vidám emberek. Boldogságot érzek és büszkén lépdelünk a lánnyal.

Megtorpanunk, és az álomvalóság e pillanatnyi bizonytalanságát kihasználva felémnyújtja nyakát és szájával megérinti enyémet.

 Mikor reggel felzavart egy telefon, olyannyira boldog voltam, hogy pusztán a folytatásért vissza akartam aludni.